2017. november 19., vasárnap

#1 Barry Lyndon

Az előző tízkedvencfilmes posztban mintha halvány Kubrick-hez kapcsolódó suttogást hallhattunk volna, mely, íme, beteljesedett.

Ezt a filmet az egyszerű és nagyszerű kíméletlenségéért szeretem: a rendezőt (már? még?) nem érdekli, hogy elégedett-e a közönség: a történet halad előre nagy, lassú léptekben, igazi szélesvásznon, igazi fényekkel, igazi tájakon.

Kubrick legalább annyira kérlelhetetlen rendező volt, mint amennyire gőzhengerként söpri el és tartja aztán a markában a nézőt a Barry Lyndon. Tudom, hogy profi szinten sakkozott, és ez, meg a szó szerint százszor újravett jelenetek számomra mind abba az irányba mutatnak, hogy az autizmus spektrumán nem lenne nehéz valahol elhelyezni; a Barry Lyndon márpedig éppen ennyire kérlelhetetlen és autisztikus. Nem fog odakötözni a képernyő elé, és nem fog a katarzis és happy ending ígéretével zsarolni: mindettől pedig a végén többként áll fel a néző a székből (ha kibírta addig).

Ezzel együtt tehát a tízből hat film más médiumból merít (dat alliteration), de a Barry Lyndon magasságos autizmusa fittyet hány a dohos dolgozószobák mélyén megírt történetecskének, amiből kivirágzik. Míg az előző példákból merítve Conrad nélkül nem lett volna Apocalypse Now, addig Thackeray nélkül nagy eséllyel lett volna másik Barry Lyndon.


2017. október 11., szerda

megszakítjuk adásunkat

mint poloska a reaktorban,
egyre csak arra gondoltam,
hogy lesz ez, lesz ez még így se.

a célom, hogy mindenen átrágjak,
és ha egyszer befednek az árnyak:
poloska-létem beteljesedése.

2017. október 10., kedd

#2 Ran

Ahogy a lista végére érünk, úgy lesznek a filmek egyre emészthetetlenebbek. (Ha már emészthetetlenség, talán valaki már csodálkozik is, hogy az eddigi kilencből egy sem Kubrick, de ennek jó oka van.) 

Egy másik általános következtetés, amit levonhatunk: az eddigi kilencből ezzel együtt öt valamilyen más műfajból emel át dolgokat, vagy reflektál arra. Az öt java írott műből fakad, és ez az egy csupán a színpadról -  az elefántcsonttoronyból lenézve a dráma ugyanis túl közönséges, túlságosan leszáll a pórok szintjére.
Mivel nem vagyok barátja az osztályoknak és institúcióknak, ez nem társadalmi elitizmus, á la Marx (és Spencer), hanem szellemi - Shakespeare sokkal inkább volt népszerű, és a közönség igényének megfelelően közönséges (ezt magyar fordítás úgysem fogja átemelni), mint mondjuk a már emlegetett Burroughs. Amit korábban állítottam a művészettörténetben újra meg újra visszatérő toposzokról, Shakespeare-re triplán érvényes: ha másért nem, azért jár az érdem, mert ő a legnagyobb szemétdombon kapirgáló.

Azért is választottam ezt a top3-ba a Véres trón helyett, mert a Lear király és a Macbeth között is van egy elemi különbség - a Macbeth sokkal szűkebb perspektívájú, és sokkal inkább a főszereplők mikrokozmoszának tragédiáját örökíti meg, a Lear király viszont egy, már meglévő hatalomba kapaszkodó őrült szélesebb környezetének - egész birodalmának - tragédiáját. Csak egy élesen látó rendező lenne képes meglátni a hasonlóságokat a Sengoku-korszak és egy Shakespeare-dráma között, a végeredmény viszont ennek megfelelően elemi erejű. 

A lista teteje felé megszaporodnak a háborús és konfliktusos témák, ami saját elfogultságom terméke, de végiggondolva mindegyik másként vizsgálja és mutatja be a nagy háborút, amiről aztán (el/mellé)beszél.

A lista dobogósainak közös tulajdonsága, hogy monumentális, kérlelhetetlen alkotások - a rendező eléri, amit akar, a néző, a hangya, a parány pedig magasról le van szarva.

2017. október 9., hétfő

#3 Waterloo

Azzal kezdeném, hogy a waterlooi csatát és az azt övező, félig-meddig hamis pátoszt igazán utálom. A viktoriánus aranykor fújta fel ilyen hatalmasra, és bár kétségtelenül egy évtizedekig tartó európai dráma zárójelenete, a brit nyelvű (és ezért hatalmas volumenű) szakirodalom hajlamos az azt megelőző, testvérek közt is legalább tizenkilenc évet  (Napóleon tábornoki kinevezésétől kezdve) elfeledni, és jobb esetben csak a száz napról, rosszabb esetben a Ligny - Quatre-Bras - Waterloo környéki eseményekről megemlékezni. 
Szerepe van ebben a győzelemből politikai karriert kovácsoló Wellingtonnak, a hazatérő és munka híján emlékiratokat gyártó sok-sok britnek, megannyi apróságnak, amik közösen mítoszt kerítettek az egy csata köré - úgy, hogy közben arányaiban akarva-akaratlanul lekicsinyítik megannyi nemzet tragédiáját és erőfeszítéseit.

Mégis, ha visszatérünk a Bondarcsuk-filmhez, muszáj vagyok elfeledkezni a Waterloo-fóbiámról. Ennek igazán egyszerű oka van: a film realisztikus és monumentális, a történelmi filmek történelmében egyedülálló alkotás. És igen, általában a filmek történelmében egyedülálló bukás is, olyan húszmillió dollár mínusszal akkori pénzben. Fáj a szívemnek, de azt kell mondanom, sokkal kevésbé érdemli meg, mint a John Carter (ott már Hollywoodnak is van vaj a füle mögött, Hollywoodért pedig általában nem vagyok oda).

Amikor a Game of Thrones hatodik évadának a végén a csatajelenetet néztem, akaratlanul is eszembe jutott a Waterloo, ahol a harc tényleg harc, a közkatonák napbarnított képűek, a tartalékok nem a semmiből bukkannak fel, és nem ezer statisztát tekintenek csodával határosnak és kuriózumnak. Talán nem fair az összehasonlítás egy filmsorozat epizódja és egy feature film között, de az sem fair, hogy valaki úgy áradozik az előbbiről, hogy nem tapasztalta azt a nagyságot, amit húszezer statiszta jelent a levegőből filmezve, igazi napóleoni katonák módján viselkedve és manőverezve.

Napóleon és Wellington hadvezéri képességei közti (iszap)birkózásnak is be lehetett volna ezt az egészet állítani, de a rendező okosan nem tette. A színészek jók, de nem lopják el a show-t azoktól, akik értük éltek és haltak a csatamezőn: a történelmi események és a film statisztáitól, a közkatonáktól.


2017. október 8., vasárnap

#4 Apocalypse Now

Az ötödik és negyedik hely között vállaltan van egy kisebb szakadék, és egyre inkább befolyunk a művészfilm kategóriába. Az Apocalypse Now 50. az imdb toplistán: a tíz választott filmem közül a legelőkelőbb helyen (a közönség igényei szerint). 

Itt ismét meg kell állnunk egy pillanatra, és szemlélődő álláspontra helyezkedni. Ugyanis míg a filmnek van egy rendkívül erős üzenete, azt az üzenetet az elbeszélésből örökölte, ami alapján színre vitték. Muszáj vagyok ismeretet terjeszteni, mert egy nálunk kevésbé ismert író kevésbé ismert, zseniális elbeszélése ez (Joseph Conrad: Heart of Darkness).

A film önmagában tűnhet úgy, hogy vér- és erőszakpornó, az agyatlan pusztítás elégiája: de minden pillanatnyi agyatlanságában ott van a tervezettség, ott van az emberiség megkapaszkodása abban, amit igazán ismer: a nagy, véget nem érő káosz kinyújtott karjában.

A Vietnamot feldolgozó szélesvásznú filmek mindegyikében, így vagy úgy - vagy igazi szélesvásznon úgy, mint itt, vagy az 1x1 méteres lövészárok mélyén átélt, maga köré börtönt kreáló LSD-trip mikrokozmoszában, mint a Szakaszban -, de előkerül A Nagy Kérdés: hogy mit keresnek itt ezek a sorozott fiatalok, és miért vívják ezt a háborút? És a Heart of Darkness üzenetének legkeményebb magva pont ugyanez a kérdés: miért mentünk a malárián és megrontott őslakosokon kívül semmi mást adni nem tudó egyenlítői Afrikát gyarmatosítani? 
Külön utakon, de mindkét munka eljuttat minket a válaszig: azért, mert semmit nem szeretünk jobban, mint saját színünk előtt istent játszani.

Az Apocalpyse Now-t legalább kétszer megnéztem úgy, hogy nem is tudtam az elbeszélésről, de teljes élményt csakis és kizárólag akkor tud nyújtani, ha elolvastad, lehetőleg közvetlenül előtte. 

2017. október 7., szombat

#5 Porco Rosso

Nagyon sok Miyazaki-film ott van az imdb top 250 listán, de ez pont nem. Azért éppen ez az ötödik a sajátomon, még ha kicsit zavaró, hogy egymás után két "mesefilmet" is tartalmaz (ami a gyermeki lelkem kinyilatkoztatása és felvállalása is egy kicsit), mert mindenképpen választottam volna egyet a filmjei közül, de ettől feljebb nem emeltem volna a listán: tekintve, hogy ha van animációs film, ami elismert és kommersz, akkor az valamelyik Miyazaki-darab, túl cinikus és elitista vagyok ahhoz, hogy ettől magasabb értékűnek ismerjem el bármelyiket.

A Porco Rosso valahol azon az érzékeny egyensúlyi ponton van az életművön belül, ahol még kicsit mágikus/fantasztikus (szpojler nélkül, ez az egyik az egy ujjamon megszámlálható filmek közül, amitől elérzékenyülök), mégis kicsit realista, nem hordoz egy magasztosabb üzenetet, amit csak felnőttek értenek (és egy kicsit terhesebbé teszik a Mononoke és a Nauszika közönség általi feldolgozását); van benne akció, komédia, romantika, mind megfelelően adagolva, és mégsem fog lehengerelni és nem hagy maga után rossz szájízt. Mindez elegánsan és karakteresen megrajzolva, ami audiovizuális termékeknél szintén fontos.

Gondolhatnátok ezek után pont olyan közönségesnek, mint bármelyik tucat-családi filmet, de erről csak úgy tudtok tanúságot tenni, ha megnézitek. Akkor meg már úgyis mindegy lesz, a célomat elértem.

OK, előfordulhat, hogy ennyi szép szót az első helyezett sem kap majd, de ez van.

2017. október 3., kedd

#6 Princess Bride

Nehezebb lesz erről a filmről beszélnem, mert sokáig húzódoztam tőle, hogy megnézzem. Ennek igazán egyszerű az oka: többször láttam az imdb-n, de én is elkövettem a klasszikus szarvashibák egyikét, és a kétbekezdéses felkonferáló szöveg alapján ítéltem meg a műfaját és tartalmát.

Gyerekfilm? Mesefilm? Igazából mindegy is, mert a központi értéke a korlátok nélküli, felszabadult szórakoztatás. Igen, megjelenik benne a gyerekmesék minden kliséje, de mégis olyan egyértelmű módon, hogy nem lehet haragudni érte. Ha belegondolunk, Aesopus óta az összes mese ugyanazon klisékkel dolgozik, mégsem fröcsögnek a kritikusok, hogy mi az, hogy már megint három fia van a királynak. A legtöbb műmesével éppen az a legnagyobb baj, hogy művi - a helyett, hogy szórakoztatni akarna, eredetiségre törekszik, tartani akarja a távolságot a többiektől.

A Hellboynál beszéltem a bűnös élvezetről, úgyhogy nem ismételném feleslegesen magam. Inkább arra irányítanám a közönség figyelmét, hogy lehet úgy is egy könnyed és szentimentális filmet készíteni, hogy nem szirupos-giccses. Erre éppenséggel a narráció felépítése tökéletes megoldást kínál: a "történet a történetben" miatt mindig van komikus feloldása a leggiccsesebb jeleneteknek is. Ezt a filmet bármelyik felnőtt be tudná vállalni, mint a kedvencét (maximum a magyar közönség széttárná a karját, hogy még nem hallott róla, mert hogy nálunk nem adja a TV).

A másik oldalról látjuk majd, hogy egyre feljebb érve a listán egyre kevésbé lesznek a filmek szórakoztatók, jobban mondva a szórakoztatás igényét szem előtt tartva megrendezettek: egyelőre még nem léptük át a nagy szakadékot.

2017. október 2., hétfő

#7 John Carter

, avagy az underdog film.

Lesz még egy hasonló abszolút bukás a listán, és talán még kevésbé megérdemelten, de kénytelen vagyok bevallani, hogy azért is áll közel az elefántcsonttoronyból a plebsre lenéző hipszterlelkemhez a John Carter, mert akkorát borult a bevételeknél. Pedig egyáltalán nem rossz filmről beszélünk - a top3-ban majd látjuk, hogy az, egy film jó-e vagy sem, nem biztos, hogy átlendíti a profitábilis oldalra (vagy akár a "nem nettó kudarc" oldalra).

A John Carter egyértelműen látványfilmnek készült, és rengeteg munka volt vele, én mégsem erről az oldalról ragadnám meg (már csak azért sem, hogy az eggyel ez előtti helyezéstől megkülönböztessem). Inkább választanám a történetvezetést, mint kulcselemet: most pedig teljesen elfogultnak kell nyilatkoznom magam, mivel szeretném megértetni, miért is foglal el kiemelt helyet ez a semmi film a listán.
Röviden kitérek tehát a huszadik század eleji ponyvairodalomra, mert a nélkül szerintem az sem értelmezhető, miért került fel a film a listára. Muszáj vagyok zsánerek és szubkultúrák között ugrálni időnként, de ez itt és most fontos.

A Carter-sztorik írója, Edgar Rice Burroughs lehetne még nagyobb kútforrása az akció-orientált filmeknek, mert dinamikusan és széles ecsetvonásokkal vezeti a történeteit (jó sok van neki). Nincsen felesleges próza, minden idegszál pattanásig feszül: a hátteret pedig elég kihajítani a mozivászon hátterébe, egy-két mondatban beszélni róla, és kész is a sztori. Ha van tökéletesen adaptálható ponyva, akkor ez az - ahogy ERB másik nagy dobása, a Tarzan fel is futott (így duplán érthetetlen, a Carter miért nem - persze, a hollywoodi producerek agya igazán csavaros).

Azt látom, hogy a fantasy-irodalom kezdetén még kevésbé voltak sémák közé kényszerítve ezek a boldog emberek, és kedvükre kísérletezhettek, lehettek szabadabb szájúak - nem úgy, mint a poszt-tolkieni fantasy-írás sekély vízben vergődő művelői. ERB és társai bizony beleugranak a mély vízbe, és mernek alkotni - talán mert kevésbé limitálja őket az, hogy A Nagy Elődök már mindezt megírták (ami persze nem igaz, mert már az Iliász is legalább ilyen faék-egyszerűségű, brutális és akciódús). Ezért lenne jó, ha a helyett, hogy igénytelen szarokat tolnak ki magukból a gyárak, visszanyúlnának időnként ide is - a könnyed szórakoztatás és a kommersz szórakoztatás között igenis van határ, és nem csak a "régen minden jobb volt" beszél belőlem. Itt rögtön hoznám is ellenpéldának Clark Ashton Smith végtelen mennyiségű, céltalan prózával telitűzdelt önálló ponyva-elbeszélését, amiken lehet érezni, hogy minden értékük ellenére tucatművek, és őszintén szólva nem is mindegyiket bírtam elolvasni - annak ellenére, hogy CAS-t tehetségesnek és különlegesnek tartom.

Ha már átrágjuk magunkat a ponyva-zsáner pantheonján, ERB-nél van egy sokkal vadabb és dinamikusabb író, Robert E. Howard, és azt már tényleg nagyon röstellem, hogy az ő sztorijaiból még senki nem gyártott tűrhető filmet.

Van még egy elefántunk a porcelánboltban: a vörös/fehér/zöld/fekete-bőrű klisék a John Carterben (aki ugye egy konföderációs katonatiszt, úgyhogy triplán lehet utálni). Itt azt nyilatkoznám, legalább annyira szabadszájúan, ahogy a Carter-regényeket megírták, hogy egy hozzám hasonló romlott liberáknak is tetszhet a píszí teljes hiánya.
Ahogy korábbi állításaimat, ez sem különösebben védelmezendő: egyszerűen úgy érzem, hogy ugyanúgy cenzúra a szabadság és politikai korrektség nevében elítélni valamilyen alkotást a tartalmáért, mint az egyház, az erkölcs vagy az árja faj védelmének a nevében. És akit triggerel a fantasztikum (vagy általában a fikció, lásd Robinson Crusoe) berkein belül a polkorrektség hiánya, vagy, ami ezerszer rosszabb, nem hajlandó az alkotó korának kontextusában megközelíteni ezeket a kérdéseket, az legalább annyira ostoba, mi több, korlátolt, mint az őt megelőző cenzorok mindegyike.

Természetesen nem kiáltványt akartam megfogalmazni ezzel a kritikával, de néha vannak ilyen kicsapongások - a filmről, azt hiszem, elmondtam mindent. Önmagában is élvezhető, és egyáltalán nem kell ehhez a könyvsorozatba beletemetkezni. Persze erre is lesz majd ellenpélda a lista teteje felé.

2017. október 1., vasárnap

#8 Hellboy

Látványvilágon így nem esett még meg a szívem - mert valljuk be, a képregények történetét úgysem két (három?) mozifilm fogja elénk rángatni a sutból.

Del Toro filmjei nekem bűnös élvezetet jelentenek (büszkén vállalom, hogy szerintem még a Bíborhegy sem volt annyira borzalmasan rossz), ezért talán ez a legkommerszebb pályamű a listán. Ha összevetem az Alatristével, az talán jobb film, ha önmagában vesszük, de itt most mást vizsgálunk: a filmvásznat betöltő látványt.

Csak vizuális hatásért film még nem nyerte el a tetszésem, így szükség van arra, hogy a színészek jól valósítsák meg ezeket a karaktereket, a sztori pedig pörögjön. Közben megnéztem, és a 2009-es látványpornó Avatar bizony eltűnt az imdb toplistáról - úgy tűnik, változik a közízlés.

Látvány itt pedig van. Mexikói barátunk sokat kísérletezik azzal, hogy tompán visszataszító, groteszk képeket alkosson más filmjeiben is, és ehhez nem is lehetne jobb kútfőt választani a Mignola-képregényeknél. A Hellboy-sorozat első darabja pedig egy H. P. Lovecraft-nak ajánlással kezdődik, és ahogy tanult barátom, Szijjártó "3cs3tp3t3r" Péter nyilatkozta, itt a kör be is zárult - ahogy Mignola a képregény lapjain, úgy Del Toro a filmvásznon jeleníti meg ezt az érdeklődésemhez közel álló világot.

A film persze képtelen eljutni oda a történetben, ahová a képregények - ez nem is lehet reális célja. Így a saját keretei/korlátai között nyúl ezekhez a vizuális elemekhez - de kellően ügyesen teszi ahhoz, hogy egy nyolcadik helyet megérjen. 

2017. szeptember 30., szombat

#9 Alatriste

A tízes listán öt filmnek lesz valamilyen történelmi relációja, és az egyetlen oka annak, hogy ez az obskúrus európai koprodukció a kilencedik helyre szorult, egyszerűen az, hogy a többi négy sokkal jobb nála.
Többször felhozott kritika ellene, hogy az egész könyvszériát bele akarja sűriteni egyetlen szélesvásznú produkcióba - sajnos az ugyanerről készült sorozatot még nem láttam, de gyanítom, ott jobban kijön a ritmus. Azt érdemes tudni, hogy a könyvek mindegyike könnyű és szellős, sok-sok prózai szöveg van benne (ami nem vesz el az értékükből), és arányaiban kevesebb tényleges cselekvés, így elvileg ezt az árkot egy filmrendező könnyen átugorhatja.

Rövidre zárhatnám a posztot azzal, hogy az Alatriste mindazért jó, amiért Pérez-Reverte könyvszériája, de nem biztos, hogy igazságot tennék vele, már csak azért sem, mert lesz még film bőven a listán, ami más médiából merít, és egyikre sem feltétlenül jellemző a szolgai követés. Amire például egy könyvolvasónak igénye van - a madridi utcák és a madridi nép, a végvonagló spanyol világbirodalom dicsősége és romlottsága -, a filmnézőnek nem feltétlenül: a filmművészet szerintem éppen ezért azon a határvonalon bukkan fel, ahol az alkotó tudja, érzi, megtanulja, hogyan alakíthatja a más műfaj matériáját.

Ha elemeire bontunk minden történetet, az emberiség tudatára ébredése óta mindig ugyanazok a toposzok bukkannak föl: az élet, a halál, a reprodukció, a háború, a miért élünk? nagy kérdései. Éppen ezért nem szégyen más médiumot filmben feldolgozni, de a könyv, hangjáték, képregény sikere nem lehet kifogás egy ócska filmmű létrehozására.

Visszatérve a kritikához, a kosztümök egészen kiemelkedőek (vö. bármelyik muskétás-filmmel az utóbbi húsz évben), a képeket gondosan alkották meg, a vívó- és csatajelenetek koreográfiája jó, a lépésszámláló pedig pont annyira ront az összképen, hogy egy kilencedik helyre juttassa.

2017. szeptember 29., péntek

#10 Star Trek IV

Az az igazság, hogy sok-sok évadnyi TOS, TNG, VOY, DS9 és ENT után kiégtem: ha valamiért felkerült ez a film a listámra, az a szentimentális értéke (így már érthető, a Trek feature filmek közül miért pont ez kapaszkodott fel idáig). Ha sorozatokról alkotnék hasonló listát, arra most teszem le a nagy esküt, hogy egyetlen Trek sem kerülne fel - lehet utálni vagy lehet szeretni, de csak franchise- és fandom-értéket képvisel, művészeti értéket nem.

Általános érvénnyel, még most kimondom: egy top tízes listát egyáltalán nem kötelességem csak racionális értékek mentén kiválogatni. A művészet, így a dráma (márpedig a mozifilm inkább dráma, mint bármi más) célja egyébként is érzelmek kiváltása, így nem kell attól félnem, hogy érzelmi (jogias műnyelven előszereteti) értéket kapcsolok egy-egy darabhoz.
Nem tisztem, hogy objektív legyek - a hasonló kocka-vitákban egyébként senki sem elfogulatlan. Ha már top tíz filmről beszélünk, hadd beszéljek azokról, amiket kedvelek, még ha sok hibájuk van, akár azok ellenére is.

Az ellenkező irányból viszont még az elején elmondanám, hogy mélységesen megvetek, és ezért elvetek minden olyan romantikus(nak látszó) képződményt, ami kizárólag az érzelmekre apellálva akar a nézőiből szimpátiát kikényszeríteni úgy, hogy más értéket nem képvisel. A következő tíz filmben lesznek aprócska, szívet melengető, és nagy, a filmvásznat elsöprő képek és jelenetek, de a tíz közül egy sem lesz vádolható ezzel a fajta érzelmi zsarolással.

Az STIV sztorija egy mondatban összefoglalható: Kirk kapitány és csapata egy klingon űrhajóban visszautaznak az időben úgy, hogy gyorsan megkerülik a Napot, mindezt azért, hogy PONT a '80-as évekbeli Kaliforniából, egy állatkertből(!) hazavigyenek egy pár bálnát, így megmentve a Földet.

Azt érezzük, hogy így összefoglalva a történetvezetésben vannak lyukak (és nem a "miért nem repültek be a sasok hátán Mordorba?" kategóriában), de végignézve a filmet, ez egyáltalán nem annyira egyértelmű. A közönség benyel nagyobb inkonzisztenciákat is, ha jó a tálalás (feléd nézek, Game of Thrones hetedik évad), és a Trek filmek (és sorozatok, már ha a DS9-on kívül lehet bármit is a szó hagyományos értelmében vett sorozatnak nevezni) közül épp elég szenved ebben - ahogyan az egész Trek univerzum, ha már itt tartunk. Talán annyira megnőtt a toleranciaküszöb, hogy az ilyen apróságok el is suvadnak.

Azért választottam be mégis a top10-es listára, és indokoltan annak legutolsó helyére, mert a Trek univerzum békés, gyermeki, liberális naivitását tükrözi: azt, hogy a közös jó érdekében dolgozó hősök igenis felülkerekednek és példát mutatnak a - film készültekor - jelen világának. Mi mással lehetne ezt jobban kifejezni, mint hippi Spockkal és bálnamentéssel?
Ezt a filmet meg kell tanulni minden hibájával együtt, azért szeretni, ami, és talán ugyanazzal a naiv lélekkel csodálkozni rá és az értékekre  - popkultúra, kaland, gyatra társadalomkritika -, amiket átadni próbál, mint amilyen lélekkel magát az univerzumot, és különösen ezt a darabját megalkották.

Ettől szarabb filmek is lettek már kultusz tárgyai. Ha másért nem, ezért javaslom, hogy nézze meg mindenki (vagy akár az összes filmet is egyhuzamban).

Edit: most, az új Trek kapujában különösen fontos, hogy elmondjuk, a Roddenberry által alkotott, majd inspirált Trek vállalt értékei nem azonosak az új Trekével, és még ha a régit lehetett is szeretni és/vagy tisztelni azért, mert merte vállalni őket, mostanra ez megváltozott. Az új Trek új közönség új igényeinek íródott, és - ezúttal értékítélet párosítása nélkül - nem azonos elvek mentén halad. 

2017. szeptember 28., csütörtök

Horvát Jenő tíz kedvenc filmje

Trash-rovatunk mai adásában megfogalmazódik egy terv a könnyedség és a művi úton létrehozott ízlés jegyében, egy terv, mely áthág társadalmi megállapodásokat (de nem szerződéseket).


2017. szeptember 18., hétfő

bárcsak megírhatnám
az álmok hidegségét
az erdő illatát
a mély kékes lombokat

a boncasztalon maradt
némi hús és hideg gondolat



2017. szeptember 17., vasárnap

a haladás előtt mindig ott a kétely, és a kételyt le kell győzni.


2017. szeptember 5., kedd

feldolgozás alatt 5. - The Man Who Couldn't Cry

a szerelmem rom, sóval behintett,
pora átszivárog a réseken,
esthajnali égen lángoló tekintet,
és nem hiszem, és nem hiszem.

vésték papírra, kőbe, fába,
énekeltek róla annyian,
ázott lombokon ragadozók násza,
és messze van, és messze van.

kisimul tartalom és a forma,
kiásva, újra elkotorva
a szerelmem hús, pára és mocsok.

mint köd, fekszik az őszi tájon,
és áthághat minden némaságon,
mert nem gyógyítják az orvosok.

2017. szeptember 4., hétfő

feldolgozás alatt 4.

a hegyen túl felhők gyülekeznek
hogy átszeljék a szürke eget
és fittyet hányva tetőnek, eresznek
meghozzák a korai telet

mi lesz, ha nem éget a parázs
mert nincsen, mibe kapaszkodjon
és fészkét odahagyja a darázs
táncolhat mennykő fenn az ormon

míg manapság már hazudni sem mernek
lent a völgyben elszárnyalt a felleg
kitermelte mind a munkagép

de akad még a sziklákon szépség
elmúlt a kín, elmúlt a reménység
ahogy elmúlik minden beszéd

2017. szeptember 3., vasárnap

feldolgozás alatt 3.

elmondom, hogy én még remélek
és imádni járok ezer hamis bálványt
felhalmozva aranyat, ezüstöt, márványt
hogy azt vigye, ne mást, az enyészet.

csak egyszer még, még egyszer, újra
a fa magasából megszédít a táj
pedig ideje lenne elengedni már
sodort gaz módján a földre hullva.

ahogy a tápláló talaj közrefog
remegek, sírok, imádkozok
gyökerek, rögök közébe nyúlva.

mint reggeli kávé, keserű és édes
fél és egész, talán egészséges
csak egyszer még, még egyszer, újra.

2017. szeptember 2., szombat

feldolgozás alatt 2.

az állati ösztönök vezettek a létben,
és jöttek mind a lándzsarázók,
a barlang mélyén füstöt imádók.
álltam megalázva, dühödten, tétlen.

néha sajnálom, hogy emlékezek,
- az első romlott gyümölcs esése óta -
nem hagyom, nem lesz írva óda,
és arcképed nem festik dolgos kezek.

veres virág hajt, ki az éjszakába,
a harag napja nő, a harag fája,
és hagyom, vigyen a tűzszagú enyészet.

visszamászok rá és öklömet rázom,
és megfázok, neved hajkurászom,
magamért tettem mind, az egészet.

2017. szeptember 1., péntek

feldolgozás alatt 1.

a belek mélyében kuporgó késztetés
gépi úton lombikban születik
soha nem bújik ki akarva önként
olajos kezek, ha kifeszegetik

rügyező ágon madár dalolja
gyermekkacaj zöld ugaros vidéken
évődő zeneszó lombok szűrte hanggal
eső örömkönny áztatta réten.

mohos erdő talaján vág eret
kitölti a rendelkezésre álló teret
az eget, földet, a kristálypoharat

mérgező cseppek marnak árkokat
és mégis mozog! - ott van, nincsen ott
és üldözi mind, ki elkárhozott.


in vino vulgaritas

repül a nehéz kő,
gurul a nehéz kő,
nem látszik már az üveg a penésztő'.




2017. augusztus 18., péntek

gondoltam
a lángot
ránézni nem mertem

a korom
dohányfüst
száll át most a kerten

a mákony
parazsa
űzi a sötétet

nem tudtam,
az izzás
ennyire megéget
Ha eluralkodik rajtad a tenni akarás fájdalma, legyints és szenvedj.

2017. augusztus 12., szombat


a szenvedés és szorongás és ki tudja mi lesz holnap üldözött futott a nyomomban - már a sarkam felé kapkodott ezernyi végtagjával, amikor rájöttem, milyen hosszú ideje nem volt egy pillanat sem, amikor megálltam és nem csináltam semmit. 

ott kapart a kisagyam tövében a késztetés, hogy ne, ne, ne állj meg, mert akkor utolér, és jöttek a pótcselekvések, a munkába temetkezés, a pótcselekvés pótcselekvése.

megálltam. utolért. körbeölelt az árnyék. továbbhaladt. megelőzött. és én nem láttam többet.

2017. augusztus 8., kedd

kontrollelmélet

Az aljas kövér ember félcipője halkan toppant az irodába vezető folyosón. Julie G-t tudat alatt megborzongatta a hang, de erőt vett magán és a végtagjain eluralkodó remegésen. Itt állni a siker kapujában már maga a siker, bizonygatta, erőt merítve Horváth Árpád tréner tanításaiból.

2017. július 18., kedd

a barna foltokból lassan
kilép az élet
görnyedt darvak ülnek
a láthatáron

a papír nem rejti már
el az élet
kezet a rosttal, ujjat
a rosttal elvágom.

csak a kóbor felhő-
szavakat keresni
járultam az élő

oltár elébe
nem felbukni és
arcra esni.

2017. június 27., kedd

kormos nagy pörölyét
a kovács letevé

gyümölcsbe harapó denevér
szája tövén a lé

a vér napjára a koronát
ezüst holdsugarak teszik

a kalapács berozsdál
a denevért megeszik

2017. június 21., szerda

mit mondana a lábfej, ha tudná,
hogy szög feszül a talpának?
és mit mondana a patkány, ha tudná,
nevében csillagokat imádnak?

2017. június 16., péntek

bosch

Íme, tükörképem - mutatott a Kaszás az egérre.

2017. május 27., szombat

requiem

és csak ömlöttek, ömlöttek
belőlem a mondatok
kis vörös cseppekben
felitta a kárpit

2017. április 11., kedd

A költés napjáról röviden

"az év többi 364 napján lehetünk ócska coelho-lájkoló prolik, de ma kibaszunk egy József Attila-verset, hogy lássa mindenki, mekkora kultúremberek vagyunk"