2012. szeptember 29., szombat

Az űrben senki nem hallja, amint segítségért kiáltasz.

Egy kis sci-fi jön hamarosan, amit írnom kéne, de mellette ott van a Nagy Prodzsekt, ott van a Historium novellapályázata, amihez kutat kéne ásni, meg x+1 dolog még. Na meg a rendkívül megterhelő egyetemi élet.

2012. szeptember 24., hétfő

Ismét aktuális

Ismét beadtam a kulcsot a mondocon novellaversenyére, merő állampolgári engedetlenségből. Ehhez kapcsolódóan egy kis fekete humor.


2012. szeptember 20., csütörtök

szaglik a kőtől az eső
rikító ruhák gyászszalag
közmű és összekötő
piros lámpák látszanak

elbújt bennem egy idegen
mellén plecsni, lomha a teste
átcsorog az ereszeken
a piros lámpákon este

kőemberek, kővirágok
piros lámpák látszanak
betömik, mit kivágott
a füsttől álmos gyászszalag

2012. szeptember 19., szerda

Gőték

Az ifjú Werther szenvedései korának Twilightja. Az elmélyült szemlélődő pontok között Werther már-már nyilasmisi, de legalább szerethető; mert hiszen érdeklődik, mert ember, mert szeret, nem egy síró
automatika. A szenvedés és szemlélődés egyformán valóságos. Nem törődnék vele, honnan merít anyagot ehhez.
Akárhogy is, vagy a korszellem, vagy az androgün jellem diktálja, Werther bizonyos szempontból éretlen-fejletlen, mondhatni felnőtt testbe bújt tinédzser, és ezért hathat úgy az ilyen korú olvasóira, ahogy hatott.
Más, egy erősebb, fejlettebb - vagy éppen butább - ember törne-zúzna, kurvázna, verekedne, beállna a seregbe vagy felgyújtaná a házat - de nem végezne magával. Mert nem gyenge, mert nem gyáva, hogy éljen.
Már írtam egy rövidke végjegyzetet, de ez a pár gondolat még bennem ragadt.

2012. szeptember 15., szombat

nekem nem kelletek.
én vagyok a grand, a lendület, a tolsztoji látás,
a lidérces, messze fény, ami elküld egy helyre.
nekem nem kell a másként megélés, az utazás, csak az irigység, a hasztalan vágyakozás, a kegyetlen percek, amikor másokra pofákat vágok, és felveszem a homo communicativus belülről tüskés álcáját.
ingyen akarok élni, és közben azt akarom, hogy a lábam nyomát is hadak csókolják.

kiáltozni akarok meg pénzt égetni, de nem vagyok lázadó
írni akarok, de olvasni sem tudok rendesen.
akarni akarok, de nem megy.

látni akarom a szépséget, de örülök, ha a szemem sarkából elkapom, az undor viszont ott van előttem.
nagylelkű akarok lenni a kicsinyesség idején, szíves a szívtelenségben, vigasztaló a bajban, de magamat sem tudom vigasztalni.

névtelen akarok lenni, mikor egy meztelen csiga fél perc alatt kideríti, ki vagyok.

nekem nem kelletek; nekem nem kell búcsú és ital, nem hívság és gajdolás. nem kell az egyenes derék és a becsület, nem kell a szabadság vagy az, amit annak hisztek.
most, hogy annyi kolonctól megszabadulok, pedig csak fekete pöttyök a nagy, hófehér mezőn - könnyebbnek érzem magam, de a repülés, ajj, a repülés, messzebb van, mint megismerni, mi is van a sötétség mögött.

ahová senki nem mert még benézni. ismered, láttad már? ott van mindenkiben.

ki vagyok én? honnan jöttem? mi az, amit nem ismerhetek meg?
és rettegünk máris.

2012. szeptember 12., szerda

Levelek Puruttya Cityből 8.

A csatorna bűzhödt volt. Egy folyót szorítottak a föld alá.
A falakon, mint kis kések, rakódtak le a mocsok cseppkövei. Néhol vaskos rézedények - ki tudná megmondani, miféle korból? - csüngtek ki a mederből. Betegség érződött minden belélegzett kortynyi levegőben.
Nem voltak sokan, mert a kapitány nem akarta a legénységet kockáztatni. Egy kis gomoly feketeség itt, egy parcellányi iszonyat ott: az útjuk nem volt sima, de egyelőre még senki nem halt vagy sérült meg. Ha valaki ide lemerészkedik, ez már szerencsésnek mondható.
Gyakran az a legrettenetesebb, ha nem történik semmi. Ha tudod, hogy valaminek, egy percnyi nem-cselekvésnek, mekkora ára van. Hogy a mechanizmusok, melyek a föld alá szorították a Folyamot, nem sújtották agyon valamennyiüket; hogy a patkánynép meg az élőholtak, a félkegyelműek és sorstársaik a kisebb csatornákból nem ütnek rajtuk; később ki tudja, micsoda tüdőgombával vagy megkövesedett, de érintésükre újra éhesen tombolni kezdő pestissel kell szembenézniük - mindezért még fizetni fognak. Ezt érezte Ingithora Ulfsdottir minden lépése után a csúszós, moszat - és algaborította kövön.
Elérték a Sundsgapot. Egyben volt, kettétört részét fekete acélkapcsok szorították össze. Mintha újonnan gyártották volna fent, északon - gondolta magában a kapitány. A legények azonnal feléje iramodtak, ő maga is sietett az ismerős deszkákra tenni a lábát.
Suttogás kelt, talán a habokból.
-Nemsokára eljön... Még nem tudja, de ő rakta össze neked. Meglehet, mindent elsöpör majd. Meglehet, helyrehozza azt, amit mások elszakítottak. De vannak dolgok, amiknek nem vethet véget. Az Arqtu Qisbalar, a pont a mondat elején, a Málló Hús, ahogy a vérszívók hívják.
Ahogy a hang irányába nézett, egy fogatlan, vén édesvízi sellőt pillantott meg.
-Mi az, kislány? - pillantott fel rá a korcs lény. - Ami titeket beengedett, beenged minket is.
A fejmagasságban lévő, sötét csatornákból kiröppent egy nyíl, és eltalálta az egyik varégot. átütötte a bőrzekét, és a válla húsában állt meg.
-Jó utat hazafelé! - nyikorogta a sellő, ahogy a Sundsgap kötelei maguktól kioldódtak, és elindultak az árral.
...
Az Internátust aznap három kommandó hagyta el. nem tisztogatni vagy vadászni mentek: ezek kopók voltak, mágikus szimattal és vadító szerekkel élesre fent érzékekkel. Valami történt Puruttya City mélyén, amitől néhol rossz álmokat láttak, egy másik helyen egy malac elpusztult; az ork-telepek mélyén egy sámán befelé forduló szemekkel, epilepsziás rohamnak látszó tünetekkel remegett a földön, saját nyelvét harapdálva.
Az éteri erők véletlenszerű kitörései behálózták a várost, és a kopók elindultak a nyomok mentén a kisülések középpontja felé: egy ember felé, aki azért érkezett a városba, hogy elmondja annak krónikáját - és hogy a részévé váljon.

2012. szeptember 11., kedd

szégyenbe süllyedünk titanik módján
lapály a tenger az acél tövében,
okos emberek kopasz tarkóján
tetvekként rágunk rendesen, szépen.

nárcisz lapít a hó alatt, hol
szemünkbe nyilallnak az átkok,
miket az acél tövében, jó alant
lenyeltem, ha szépen megrágok.

okos emberek gondolatain
szörfözünk, mint darazsak a tőkén.
minden süllyedés, mondod, a main
lobog, mint kopoltyú a gőtén.

szégyenbe süllyedünk, mint vak mocsárba.
acél tövében okos emberek várnak,
hogy hibát vétsünk acélok módjára,
hol mint tetvek, komótosan rágnak.