2012. február 25., szombat

Levelek Puruttya Cityből 7.

Az éjszaka sötét volt, ismeretlen számú méterrel a föld alatt: ezt adta Rühös Tim, a bérgyilkosok nagylelkű ura, egy lyukat, aminek falain a port elnyelő szőnyegek voltak, az ágy fejrésze fölött pedig szellőzőberendezés. 
Az utat a felszínre a Kettes Ösvényen tettük meg, egy kevesek számára ismert, rövid és rettenetesen meredek gyalogúton. A csigalépcsők falába itt-ott lyukakat vájtak, és mi forró kohókat, idomított dögevőket és tucatnyi hasonló dolgot láttunk. A réseket egy szakaszon arasznyi vastag üveg fedte.
-A Folyam - mutatott ki Gyilkos. Kíváncsi halak egy raja a zavaros, zöld vízből befelé nézett ránk, mi meg ki rájuk.
Már nem érdekelt a bezártság. Az oldalamon fegyver, az oldalamon két veszélyes fickó, és úgy tűnik, ez a város nekem is szerepet szánt. Nem számít, meddig tart az alagút, a vaksötétség, mert a végén ott az ajtó, és egyszer az is kitárul, ahogyan kitárult a Kettes Ösvény hatalmas, vasrácsos kapuja is.
Kint vakító fény fogadott. Az égen bizarr sziluett: a kreténizmus óceánjárója megérkezett a város fölé, de valamiért a Pemfő-telepen vetett horgonyt. A gettó orkjai mind visszahúzódtak odvaik és üregeik, meg az előző lakók által otthagyott romos parasztházak mélyére. Lelkesítő csend uralkodott mindenütt a kopár domboldalon. Az ajtó lassan visszasüllyedt a talajba, a gyeptéglák összeforrtak, és mintha én magam is kezdtem volna elfelejteni, hol is volt. Valamiféle ősi varázsmechanizmus lehetett.
Ahol kibukkantunk, a Folyam magasan állt, a csatornáktól keletre, az eredeti medernél lehettünk. Lent, a kavargó, zabolátlan hullámokon egy karcsú, világos fából készült palánkozású varég kereskedőhajó evezett árral szemben.
-Láttam ezt a hajót elpusztulni - morfondírozott Palsif. - Biztos vagyok benne, hogy kettétört és elsüllyedt.
Egy bizonyos hajóskapitánynak volt miért magyarázkodnia, és a márki előre örült a találkozásnak.

2012. február 20., hétfő

megkötetlen kézzel

von a vonón
húz a hangon
forognak ecsetszálak

hogy repes szív
mikor a hangok
felhangzanak

2012. február 14., kedd

napi tiszteletadás

jár azoknak, akik a szeretett és féltve, üvegbura alatt rózsaként nevelt világot egy perc alatt feláldozzák, legyen szó szerethető vagy utálható karakterekről, percekről vagy évezredekről.

2012. február 13., hétfő

ím, túl vagyok a korhadáson
ujj rám nem mutat
ím, az ösztön, amibe ásson
és számba vegyen minden pillanat

elcsekélyült, nincs rovátka
pisztoly agyába vésve,
ím, túl vagyok a korhadáson,
felkészülök a csőtörésre

2012. február 10., péntek

Farsang, virágzó középkor

Kiállok a keresztvasra,
havat hoz a szél,
El-elmúló szerelmeknek
Zajára, puszta havasra.

Fel-feltűnő dalnokoknak
-mennyei riadalom kél-
Tabardján már ott a jel,
Hogy disznót sütni fognak.

Emitt táncol, amott mulat,
szavaiban nincsen él,
Pokolbeli üzelmeknek
Kijuthat ma egy-egy falat.

Pendül a húr, táncol a lant,
bámul és áll a nép,
Savát elmúlt szerelmeknek
Széttöri a kerék alant.

Kiállok a keresztvasra,
medvetáncoltató sikolt,
S mint hangyahad tépi szét a bolyt,
Elteszem magam tavaszra.

2012. február 7., kedd

Levelek Puruttya Cityből 6.

Kiültem az erkélyre ott, ahol a Folyam csatornák rendszerévé szűkül. Nem tudni, mi tartotta még össze az egész, sebtében összerakott csatornasokaságot, mivel minden egyes áradásnak szét kellett volna mosnia, immár háromszáz éve, ahogyan a mágia maradékát is régen ki kellett volna söpörnie az elemek erejének. Mégis, a csatornaszáj ott feketéllett az erkély alatt, érezhető algabűzt és annál is neveletlenebb szagokat eresztve ki magából. A Folyam maga csak jó fél kilométerrel feljebb tört fel a Második Forrásnak nevezett lyukból, ami a Nagycsatornán át vezette a vizet; ez pedig akkora átmérőjű lehetett, mint egy nagyobb vonatpályaudvar. A víz bőségesen elfért benne.
Nem kötött le az olvasás, az anyag száraz volt, és számok tömkelege tűnt ki belőle a város történetére vonatkozóan. Csupa értéktelen hablaty. Épp itt volt már az ideje, hogy valaki ne matekpéldát csináljon belőle.
-Esküszöm, beleállítottam a kést, így e, asztán még kiröhögött, a Lajit lecsapta, ment tovább - morogta egy ork a másiknak, ahogy elsétáltak az ablak alatt. - Holtfehér volt, a haja is fehér, mint a gvadzs segge!
-Ne hülyíts mán, tuti seggrészeg voltál - vágta a fejéhez a társa. Két nyugati parti zöld ork volt a Pemfő-telepről.
Letettem a könyvet, belepislogtam a fakó napsütésbe. Mintha napról napra hatalmasakat ugrott volna az időjárás. Most szürke felhős, tegnap trópusi forróság... Mi van a jelekkel, amiket az öreg csöves emlegetett a múltkor? Jelek, amik egy irányba mutatnak.
Árral szemben egy kis csónak evezett fel a folyamnak nem nevezhető vízfolyáson. Rongyos szürke köpenyes, széles karimájú kalapot viselő fickó ült benne, láthatóan erőlködés nélkül húzta a lapátokat. Mellette, a padok között kardmarkolat lógott ki a járműből. Kötél lendült a part felé, háromágú horog akadt a kövekbe, majd az ismeretlen felhúzta magát rajta, a kardszíjat a vállán átvetve. Úgy tűnik, a mai nap sem lesz unalmas, gondoltam, ahogy feltekerte maga után a kenderkötelet, meglengette a horgot, és a fülemtől pár centire elsüvítve beröpítette az erkélyen.
-Elkélne egy kis segítség - kiáltott lentről, de én inkább bementem a lakásba, és a Dobositól kapott egyik súlyos lovassági pisztollyal jöttem ki. Ócska, özönvíz előtti szerkezet volt, megtömve aprószöggel és üvegcseréppel. A férfi kalapja leesett mászás közben, így először a szőke loboncot láttam meg belőle, és azonnal leeresztettem a felhúzott elsütőszerkezetű mordályt.
-Pal...
-Minél kevesebbet tudsz, annál jobb - szakított félbe, majd keresztülrohant a lakáson. - Kijuthatok a szemben lévő tetőre öt méter kötéllel? - méregette a távolságot.
-Aligha - feleltem a valóságnak megfelelően. Palsif kirontott a lépcsőházba, és négyesével szedve a lépcsőket megindult a bérkaszárnya teteje felé. Az üres lépcsősorok között visszhangozva még utánam kiáltotta: - Ülj vissza a rohadt teraszra, és tégy úgy, mint aki nem látott semmit!
Jobb híján követtem a tanácsát, de egy izgalmasabb könyvet vettem a kezembe. Dohány után kutattam a zsebeimben és az asztal fiókjában, eredménytelenül.
Palsif távozása után néhány perccel két fekete csuhás gondnok sétált végig a sikátoron, pontosabban természetellenes mozdulatokkal suhantak a föld fölött nyaktekerő sebességgel. A háztömb közelébe érve lelassítottak, majd megálltak az erkély alatt. Csak nem ők is fel akarnak mászni? - gondoltam, és hangtalanul felhúztam a pisztoly kakasát, amit "véletlenül" magam mellett felejtettem (ahol a Szürke megjelenik, a gond sem jár messze, állították többen is a városban, főként olyanok, akiknek valamelyik végtagjuk hiányzott egy pallossal való találkozás következtében).
-Áldás, testvérem - szólt lágy hangon az egyik gondnok. Nem emelte fel a hangerejét, mégis kitűnően hallottam.
-'Pot - így én.
-Ha megtenné nekünk azt a szívességet, hogy elmondja, nem látott-e valami gyanúsat a környéken, nagyon sokat segítene, és minden bizonnyal segítené az útját a Feljutásban - folytatta zavartalanul a pap. - Bárki, aki elütött az itt élőktől, fegyvert viselt vagy bármi hasonló.
-Nem, az Árnyékzsonglőr nem járt erre, atyám - mondtam. - Az előző sarkon fordult balra, és egyáltalán nem sietett. Kellett volna neki?
-Nem - a pap zavartnak látszott. - Mondja csak, testvérem, járt mostanában Lithebánya környékén?
-Még csak nem is terveztem - Egészen mostanáig, tettem még hozzá magamban.
A gondnokok elsuhantak. Annak a kezében, amelyik végig egy szót sem szólt, hosszú, hegyes tőr villant, amikor a hátukat mutatták. Jusztifikátorok, jutott eszembe, ez a hivatalos neve a renden belüli rendnek. Szemét alakok, akármi is a nevük.
Ideje volt hívni a Gyilkost, és leszervezni egy utat.