2010. szeptember 9., csütörtök

Verselemzés IV.- Nemverselemzés (hanem kép)

Megbocsáttassék nekem e helyt, hogy a Bétahullám blogról lopom a képet, de a hivatalos oldal nem jött be.



Tehát, mit is látunk itt? Nyilvánvaló politikai paródia, küzdelem az általánosítás, a népellenség neofasizmus ellen (ami irredentizmus), ebből fakadóan véleménynyilvánítás-generátornak is elmenne. Mielőtt a tényleges elemzésbe belekezdenénk, hadd mondjam el hát én is a véleményem, illetve azt, milyen érzéseket keltett bennem ez a kép(ződmény); hiszen nemdebár a képzőművészet célja a befogadó közönségben a -pozitív vagy negatív- empíria kialakítása.

Csak sokadjára esett le, mit is ábrázol a műalkotás. Ekkor is eltartott egy darabig kisilabizálni a feliratokat, amik természetesen teljesen szándékoltan olvashatatlanok, és majd kifejtem azt is, hogy miért (ebben az egyben egyébként kénytelen vagyok fájó, ámde annál részlegesebb igazat adni az alkotónak). Tulajdonképpen nem csak vélemény-, hanem problémagenerátor is a kép: ugyanis, ha feltételezzük, hogy egy, az önmagán keresztül bemutatott sztereotípia elleni fellépés, akkor nem kellene talán ugyanolyan sztereotíp eszközökkel választ adnia. Tételezzük fel, hogy az egyébként ránk erőszakolt túlzott szabadságjogok okán, merő liberalista életszemléletből került kivitelezésre ez az alkotás; azonban nem mutat inkább az "ellenség" (ti. az irredenták) által annyit kritizált szélsőbal felé a módszer? Részrehajlás részrehajlást szül tehát, s adott esetben a képpel megcélzott, s azon jogosan felháborodó politikai szerveződések úgyis a maguk lelkületének megfelelően fognak vitába szállni a kedves alkotóval, így hát jobb, ha (a megfelelő körülmények közt tényleg meglévő, bár a kreatív művészet korlátai között vizsgálva a bemutatási módot, a szerzőből ki nem nézett) intellektuális fölényünket kihasználva, és sértetlenségünket megőrizni próbálva hagyjuk el a vita helyszínét, a helyett, hogy adnánk alájuk a lovat.
          Problémagenerátor e mellett azért is, amit én itt épp most teszek: gyakorlatilag a legprimitívebb fórumtrollok (tudom, szeretem használni ezt a kifejezést, de olyan találó...) módszerével csalétket dob azok elé, akik a kifigurázott ügyet okosan vagy bután, mélyen avagy sekélyesen, de magukénak tekintik: mert hogy a sztereotípián belül is vannak csoportok, mint ahogy az adott esemény keretén belül szereplő alkotóművészek között is vannak tehetségesek, kevésbé tehetségesek, és olyanok, akik olyan szinten nem tudnak mit kezdeni magukkal, hogy ehhez a képhez hasonlók "megkomponálására" adják a fejüket.

A különvélemény után jöjjön egy kis történeti háttér, jellemezze talán a reklámszakmában alap "olcsó alapból nagyot akaszatni" típusú mentalitás. Az adott rendezvény (csak azért sem nevezem nevén) fő szervezője előtt kénytelen vagyok megemelni kalapom, de nem elsősorban konkrét művészi megnyilvánulásai, hanem az azokban rejlő kreativitás miatt (megint csak tessék rákeresni, egész pontosan ki ő). Az ő szemszögéből egyszerű a képlet: minél TÖBB emberrel minél TÖBB ehhez hasonló, felhígított, az alapvető művészi normáktól lehetőleg mennél inkább megfosztott (="közérthető") anyagot kicsapni a nagy "nyílvánosság" elé. Ahhoz, hogy ez teljesülhessen, az átlag jómunkásember/asszony vagy a szexuális életben egy csipkebokor sikerességével megáldott, több nemzedék óta a belvárosban élő rothadó aktatologató számára egyformán feltűnőnek, érthetőnek (a valamivel magasabb szellemi színvonalon leledzők számára: primitívnek) kell lennie.
A tanulság csupán annyi, hogy a közvélemény szélesedésével, az alsóbb néprétegek elpolgáriasodásával a reklámszakmának is tartania kellett a lépést, fel kellett hígulnia, és futószalagon kellett látszólag új (hiszen semmi új nincs a nap alatt) anyagokat kitermelnie magából. De máris ismétlem magam: ugorjunk akkor a valódi szellemi feladatra: az elemzésre.

I. változat

          Az első feltűnő dolog mindjárt a kis hazánkban is érzékelhető eszmei zavar, mely a jobb- és baloldalt gyakran felcseréli, vagy adott esetben elhomályosítja. Ezt szimbolizálja, hogy a jobboldali erők (Isten, Haza, Család, Morvai Krisztina) a kompozíció bal oldalán, míg a kommunizmus, ennek tápanyaga, az alsóbb néprétegek és elmaradhatatlan izraeli barátaink (elnézést a téves mondatszerkezetért, természetesen nem áll szándékomban a derék zsidó nép és eme elvadult eszmék között párhuzamot vonni, ez úton elhatárolódok magamtól...) a jobb oldalán helyezkednek el. Habár a képi világ a neokubizmus és a picassói korai aventgarde határára tehető, a hatalmas helyzeti feszültség, mely csupán néhány különleges esetben vált át valós fizikai konfrontációba, és a már említett rendkívül erős, az eszmerendszerek eltorzításából fakadó kontraszt meglehetősen eklektikussá teszik: azt hiszem, az alkotói szabadság korlátlansága révén leginkább a korai paleolitikus művészet idejére tudnám elhelyezni korstílus tekintetében.            
Erre talán kis mértékben rácáfol, hogy a kép feliratozását, illetve konkrét szereplők "szövegbuborékkal" ellátását az összkép átfogóbb megértetésének nemes gondolatától hajtva először a 18. század második felében vezették be, míg a PAF és BUMM BUMM típusú hangulatfestő ál-effektek legkorábban a 20. századi gyermekképregényekben lelhetőek fel, és a már korábban említetteknek megfelelően céljuk a fogyasztói társadalom célrétege számára a vezetés által szükségtelennek vélt fantázia jóllakatása, illetve annak további degradációja (az ezt célzó eszközök működése sokszor kísértetiesen hasonlít a függőséget okozó drogokéra). A színhasználat az erőteljes, figyelemfelkeltő árnyalatokra koncentrál, változatosságában egy frissen felokádott tojásrántottához, ecsetkezelés szempontjából pedig egy fasszal festő berber makákóhoz tudom csak hasonlítani.
          Egy képzeletbeli csatajelenetet ábrázol a műalkotás egy gyermek szemszögéből (ezt egyfelől az ábrázolási mód, például a felnőttek egyes végtagjainak felületes ál-elnagyolása, illetve a SZUPERén felirat segít megértetni a befogadóval), melyben kis létszámú elitalakulatok küzdenek egymással. Baloldalt a két fő szellemi vezető - a Magyarok Istene (aki egy náczifaszista isten, és be kell tiltani, vagy elhatárolódni tőle meg a Himnusztól) és "Kriszti néni", akiről lehet sejteni, kicsoda - által irányított sereg (mely ismételten sajátos ellentétet alkot, hiszen a szemlélődő gyermek számára pozitív, míg az alkotóművész számára negatív értékeket képvisel) éppen agresszív támadó akcióba kezd a jobboldalt felsorakozott főgonoszok hordái ellen. A képen éppen tettlegesen is bántalmazásra kerül egy igazhitű kisfiú és "hazaáruló" édesapja: ezzel a holokauszt áldozatainak állít emléket az alkotó, nem mellesleg feltételezhető annak a gyermekkori traumának ilyen módon történő kiélése is, amikor a mátraaljai kis faluban, ahol gyermekkorát töltötte, cirka nyolc és fél éves korában a templom lelkészének házőrző magyar vizsla és golden retriever-keverék kutyája megpróbálta őt szekszuálisan bántalmazni.
A sorban ezután törtet a kommunista áruló. Áruló, hazaáruló: épp olyan kirekesztő megjelölés, ezzel sajnos magam is egyet kell értsek, mint az elmúlt rendszerben a nép ellensége, osztályellenség, vagy trockista kifejezések. Sajnos azonban az elvakult ideológiák természete, hogy aki nem illik bele az önmagukról alkotott képbe, vagy aki soraik között a pártpolitikával nem ért egyet, akárcsak szélsőbalos puszipajtásaik, ők is egy legyintéssel megválnak tőle, hazaárulónak bélyegezve. Ennyi erővel akár azt is mondhatnánk, hogy Magyarország a kilencmillió hazaáruló országa.
Ezután a naiv művészetet segítségül hívva a kakaszörnynek beállított cigány norvég masírozik a csatatérre, amely képszerű megjelenítés ismételten csak fiatalkori problémákra vezethető vissza, mikor a festőművész jugóból frissen csempészett mikiegeres rágóját az általános iskola 4. osztályában vele egy padon osztozó, 16 éves Kolompár Dzsokijujing erőszakkal megszerezte, majd a szeme láttára többszörös közösülés után elfogyasztotta. Sajnálatos módon azonban az így átélt gondokat a művész nem teljesen tudta feldolgozni, és áthárítani próbálja azt a liberális médiaiskola által belesulykolt tanok nyomán azokra a férfiakra és nőkre hárítani, akik őt egyébiránt a későbbiekben tárgyalt okból kiközösítették, és feléjük természetellenes irigységgel viseltet azért, mert nekik a "haza" szó ilyen vagy olyan formában még jelent valamit; e mellé, a kép kontrasztosságához hasonlóan társul még ráadásul az a kicsinyes lenézés, mely a kompozíció ilyen, meglehetősen rugalmatlan és nyers formában történő megörökítését ihlette, és többek között a Márai-féle Egy polgár vallomásai téves középiskolai értelmezésén alapul, tudniillik, hogy ő, mármint az alkotó, nem magyar, hanem "világpolgár".
Itt jön a képbe a következő szereplő, és egyben a globális kohézió kulcsa: a HÜLYE BUZI. Már csak azért is érdekes az összkép szempontjából, mert felismerhetően az egyik legmarkánsabban, egyúttal legrealisztikusabban megfestett alak. Mi tételezhető fel ebből? A művész nyilvánvalóan szimpatizál a másságukat a közvélemény előtt is felvállaló személyekkel. Ami még észrevehető, hogy a buzi női ruhát visel, továbbgondolva tehát a szerző (szerinte) csak titokban mer szimpatizálni a homoszekszuálisokkal; ezzel a képpel azonban nyíltan, egyfajta kitörésként vállalja fel identitását egy aprócska motívummal, melyet az avatatlan szem talán észre sem vesz: az említett szereplő két maroklőfegyvert, két pisztolyt tart mind a két kezében. Kéz a kézben, pénisz a péniszben, fütyivel kardozás, DAFEM... Ugye, nem is olyan nehéz kitalálni a következő láncszemet, mely elvezet a rejtély nyitjáig? Ráadásul a kommunista árulót éppen felfaló EU sajátos képzettársítása méginkább megerősíti ezt a kohéziót, felfedve, hogy a mű szerzőjét sokáig női ruhákba öltöztették kiskorában, ami egyrészt Ödipusz-komplexust, másrészt pedig sajátos nemi jellegű traumákat okozott neki, amiből a kép megfestéséig sem tudott kilábalni (mindez, az elfedett és szándékosan erővel meghúzott vázlatnyomok alapján 20-25 éves korában történik; lehetséges azonban, hogy elemzésem valamely pontján téves, és az alkotó egy negyvenes éveit taposó, klimaxos, körülbelül 162 cm magas nő). Továbbá, ha a "mocskos cigány" és a "hülye buzi" kialakításának textúráját összehasonlítjuk, egy sajátos színkódból álló sort kapunk, mely így hangzik, ha előbb alkáli svéd dialektusra, majd pedig alexandriai héberről csángóra fordítjuk:

 Höjj, dillárá töhén tőgye, söjj,
asszó', huccaidé a pálinkátot mé ugrokaólmosbotér!

Ami pedig hazai borsodi tájnyelven így értelmezhető:

Nem lesz jó nélküled, újabb csalódás,
nem is tudom, hogy ki voltál?!

Ebből még nem derül ki, hogy melyik sajátos spiritualitású előadóművésszel akadt dolgunk; lehet akár egy pubertáskorban szenvedő, pattanásos tinilány, aki Selena Gomezhez ír lezbikus szerelmes verseket, ám kiguglizva a következő személyre akadtam: 

Bizony! Eme műalkotást álságos titokban nem más, mint maga SP alkotta nekünk!

Azonban, mint már említettem, egy dologban egyet kell értenem az ifjú géniusszal. Ez pedig a megütközés, ami részben a speciálisan az ő gondolataiból fakadva önkritika is, és amely a magyar szavak olvashatatlanságig való eltorzításával, elírásával kerül kinyilvánításra: a siránkozás és önmarcangolás a felett a tény felett, hogy kis hazánkban bizony azt a nyelvet, mely valóban képes lehetne olyan mirákulumok létrehozására, mint az ezen az oldalon fellelhető versek (ezt csak azért írtam, nehogy Horvát Jenő kibannoljon a szerkesztőségből), elkorcsosítják, tönkreteszik a magyarságukat (fujj, náczi én! elhatárolódok magamtól!), jellegüket vesztett emberek. Ettől olyan szomorú a kisgyermek és családja győzelme a hazaárulók sztereotípiái fölött, ettől szomorkodik SP is, és ezért ír olyan szívhezszóló dalokat.

II. változat

A képen egy meglehetősen kiegyensúlyozatlan World of Warcarft 5v5 aréna-menetet láthatunk. A bal oldali csapat felállása: human holy priest (a magyarok istene), human protection warrior (szuperAnyu), human combat rogue (szuperApu), gnome unholy death knight és petje (szuperÉn és Bodri), night elf marksman hunter és petje (Kriszti néni, nagymagyarországos óra). Az ellenfél: két undead rogue, assassination talent, egyikük noggenfogger elixirt ivott (zsidók), tauren druid (EU), blood elf survival hunter és petje (hülye buzi, sün), undead death knight és petje (komucionista áruló, mocskos cigány). A bal oldali team már minden fontosabb spelljét cd-re rakta, ráadásul az ellenséges team bugger, és mind a roguet, mind a dk-t disarmolták egyszerre, a hunter rendkívül magas dps-ű nyilait pedig accountját feltörve szívecskékre cserélték. Szerencsére a bal oldali teamben játszik a hacker Isten is, aki priest létére puskát fogott, és burstöli az ellenséget, illetve a prot varrior Anyu, aki pedig adója egy százalékát, az utolsó megmaradt és veszélyes képességét készül bevetni a stratégiai fölényben lévő hordásokkal szemben.

2010. szeptember 4., szombat

Újabb reflektátorok, avagy Az Arisztokratikus Idealista vs. Elvakult Irodalmárok

-avagy ilyenen is gondolkodni kell (?)

Túl hosszú, és témába nem illő lenne a megjegyzéslistán elkezdeni vitázni erről a témáról. A középpontban: a művészi önismeret. Mindentől elvonatkoztatva tegyünk úgy néhány pillanatig, hogy nem a hallgatói önérzet horgadt fel bennem, és nem egyes ős és kaján költőelődökhöz hasonló mértékű végtelen felsőbbrendűségi tudatom háborog, hanem csak egy háttérből operáló, szerény kis figura tombol a sorok között.
(Link)

Az egész apropója az, hogy egy részben önismereti, részben kissé kiszínezett, de alapvetően mégiscsak saját magam által elszenvedett történésekből kialakított nagyobb ívű történetet alkotok. Éppen ezért van szükségem most erre, részben önigazolásképpen.

A komment, melyre felkaptam a fejem: "Elképzelhető egy saját élmény művészi ábrázolása, de nem tudom, hogy mennyire művész, aki a fantáziája helyett visszalép a saját élmények leírásához. Az irodalmárok szerint, az ember általában a saját élményei leírásával kezd írni, aztán ahogy fejlődik, többre lesz képes.
A másik – számomra zavaró dolog – az önismeret. Szerintem ez csak azoknak téma, akik rossz önismerők, vagyis adott helyzetre önmaguk számára is meglepetésszerűen reagálnak. Aki jó önismerő, az nem foglalkozik az önismerettel, mert számára természetes a viselkedése
."

Statútumaim a következendőek. Korlátolt létezésünk okán az alkotó emberi természet (már az a szűk réteg, aki az alkotás gyönyörében valóban  részesül) képtelen önvalójának történésbeli részvételétől elvonatkoztatni, kvázi bármi, amit leírunk, saját élményből - fizikai vagy szellemi élményből (triviális példák: elüt egy autó, zenét hallgatunk, vagy a baleset után fekszünk a sötétben, és csendben gondolkodunk, miért nem hoztunk a kórházba egy kis Beethovent) - táplálkozik. Ugyanúgy a kedves P. Mihály énektanárom által emlegetett "diffúz idegrendszerrel" a jó költő, író (ne általánosítsunk!), önmaga legkiválóbb olvasója (mert tudnia kell az olvasó szemével megfigyelni a művet, még létrejöttének folyamatában is, másképp még elfogadhatót sem lesz képes alkotni, nemhogy mesterművet), a szereplőinek szemével megfigyelve a világot, vagy éppen objektív leíróként, maga is az események részévé válik, ahogyan szavaival indukálja azokat. Még spártaibb módon elmondva: a szavak megfogalmazása önmagában is alkotó cselekvéssé válik, tehát saját tapasztalatból, élményből táplálkozik minden egyes - nem csak irodalmi - alkotói folyamat, épp ezért a "fantázia helyett visszalép a saját élmények leírásához" szószerkezet a későbbiek megvilágításában enyhén paradox (figyelembe kell vennünk azonban azokat a szentimentalista naplóírókat, akik kifejezetten azzal foglalják el magukat, hogy valóban a reggeli fejfájásos hányásfosástól az esti kiadós maszturbálásig minden pillanatukat megörökítsék).

Maradjunk még ennél az idézett kommentnél.  A későbbiekben, erre és folyományaira reflektálva többen is azt a véleményt hangoztatják, hogy az önismeret nem állandó dolog, és nincs jó vagy rossz önismerő. Valóban nincs, de az alkotónak (megjegyzés: fogalmam sincs, hogy ezekről írt már-e valaki, vagy tanulmányba foglaltatott-e, de nem kívánom részletezni, a bizonyítottan saját szellemi termék jogtalan használata súlyos felelősségre vonást, alkalmasint szívlapáttal történő arcegyengetést von maga után) még a jobbnál is jobb önismerőnek kell lennie. Önismeret és önkontroll nem ugyanaz, pláne önismeret és önámítás.

Csukd be a szemed egy teljesen sötét szobában. Zaj el ne érjen. Figyelj befelé. Meg tudod mondani, ki vagy?
Senki nem tudja, honnan és miért jöttél, sem emberként, sem egyénként. Hadoválhatsz genetikáról, predesztinációról, de ott bent űr van, és semmi más. Külsőségekkel, zavaró, hangos ostobaságokkal kell kitöltened. A legzavaróbb és leghangosabb ostobaságokat művészetnek nevezik.


Még néhány szó ehhez, habár érezhetően kizökkentem, és ismét egy se füle, se farka agyfrásszal traktálom megtizedelt olvasóközönségemet: akinek a számára a saját viselkedése minden környezetben tökéletes, és saját igényeit kielégíti, az pl. norvég vagy szimplán bunkó, avagy a traktor sebességváltójánál művészibb tárgyat nem ismer, maradok tisztelettel.


 További kijelentkeződések. A hivatkozott irodalmárok, és véleményem szerint a művek élveboncolásával általában elfoglalt férfiak és nők jelentős hányada optimális esetben jóérzésű dilettáns, minden más körülmény közt egyszerűen fontoskodó troll, aki túl magasra kapaszkodott az élveboncolt vers-hullák csonthalmain, hogy aztán jóllakott keselyű módjára tollászkodjon egyet a koncon, mindenkinek megmondva, mi a tuti. (Itt kell elnézést kérnem sajátos nézeteim miatt, de az ilyesmit megrögzött anarchista révén elvből utálom.) Ezen felül, ha el is vonatkoztatunk a kísérő körülményektől, a hangoztatott vélemény továbbra is meglehetősen instabil lábakon áll, tekintve, hogy egy tényleges élettapasztalatból fakadó történetet jóval nehezebb megjeleníteni, a közönség számára elfogadhatóvá tenni, mint egy teljes mértékben a valótlanra, a fantáziára alapozott sztorit. A valóságról másnak is vannak tapasztalatai (nem úgy a saját agyunk rejtett pokolbugyraiban érlelődött apollói nektárról), és korlátolt szellemi képességei révén úgy fogadja majd, mintha az adott események vele történtek volna, azaz jó hallgatóság módjára beleképzeli magát az eseménytörténetbe, nem véletlenül. Persze ott is megbukik a koncepció, hogy nem szükséges ilyen szakadéknyi mértékben eltávolítani egymástól valóst és fantáziát, hiszen mindkettő lehet valószerű: előbbinél ez hátrány (ha nem is sekélyességre utal), utóbbinál előny (habár a kettő, műfajtól függően, felcserélődhet).

Az összkép végül, nem idézett kommenteket is belefoglalva a keretbe csupán annyi, ami már korábban is megállapításra került e blog virtuális könyvlapjain: az, hogy ezúttal nem csak a kortárs, de az általános művészet, legyen az irodalom vagy képzőművészet, túlzottan sokrétű ilyen személytelen általánosítások ilyen szövegkörnyezetben megjelenítésére, különösen egy a linkhez hasonlóan igényes portálon. Nyilvánvalóan részint a feltörekvő trollulás (és itt már ellent is mondok előbbi konklúziómnak, de hát pont ez az, amit mondani akartam :D), részint a sajátos jobbítani akarás és az önmegismerés (csakhogy tisztába legyen mindenki téve azzal kapcsolatban, bennem is ott ugrabugrál kisördögként egy mini-Freud - irodalomtörténész frigy gyimilcse) mondatta ki a fentieket; én pedig ezek után nem tehetek mást, mint "Törd a fejed." és "Még egyszer, elnézést kérek a véleményem miatt." szavakkal érzékeny, de korántsem hosszabb időtartamra szóló búcsút veszek.