2010. december 18., szombat

komment

kommenteld oda a lelked egy száraz papírra,
mint kinek nincs más dolga, s ellesi,
mint esik a fehér váz a hajnalpírra.

maszatold szét a tintát ujjal s kézzel,
kapard körömmel, vakard fogakkal,
szállj szembe az egésszel és a naggyal.

kommenteld oda a lelked egy gombolyagra,
hogy ki a lépcsőn legurítja, tudja:
nincs egyedül, s nem könnyebb neki.

2010. december 12., vasárnap

Keresztszem

gerincrevágott sárm a dűlő porában. téli fagy.
vodkaszag dől ki az ól ajtaján. odabent még visongnak
állatok, emberek... talán.
mellre vont bűzölgő rongy, egykor ruha,
ma már még árnyéknak sem volna jó.
vár a puha árnyékszék, az ölelő örök alkotó.

kiszívott nyakkal végzi úgyis majd e mind
alpári nyelvű kalmárkirály
billenő tollpihék szálló angyalszárnya
mennyei erőszakot kíván
kiszívott éllel végzi mind a penge,
mintha csak körbe lenne kenve
és tekerve szögesdrótok közé,
kötél hurkolódik az áll alá úgy

és vörhenybe kúszó csőrrel fel lesz csippentve,
fel lesz szedve, útszéli parázna,
pedig csak egy jót fürödni szeretne,
és éjjel-nappal habos vízben ázna.

2010. november 16., kedd

Valami

Valami hiányzott innen, az éj mentelme.
Hiányzott a bőr, a bőrön a kelme,
A bőr és a bőrön a rés,
Fagyos hajnalon öklendezés.
Hiányzott az élet pátosza, a komposzt
Nyúlós, korpaszín szaga,
Vérrel írt nyers, dáridós saga,
Észak népeinek ember-mítosza.

Hiányzott valami, mit le nem festesz,
Miből a pórusokon át test lesz,
Miből a pólusokon át kivon, mint kardot, a restless.
Hiányzottam én.

Kóbor veríték ösvény peremén,
Valami megkésett, ó és gonosz,
Miből galacsint gyúr a hetyke nő,
S lesz belőle hírlap és papírdoboz,
Mikor felken, ő, a Felkenő
Még egy utolsót, mielőtt a sírba tosz.

2010. október 25., hétfő

Mi kúrja fel egy proli agyát ma?

Hosszú idő után ismét itt a blog, ismét hirtelen felindulásból elkövetett agymenéssel, ugyanis mélységes ihletet generált bennem a tény, hogy egy kedves művésztársam a retekklub dalversenyére a vörösiszap áldozatainak emlékére írt egy dalt.
Ööööö... Azt hiszem, ehhez nem szólnék hozzá inkább semmit. Amennyiben nyereségvágyból tette, úgy remélhetőleg ha őt elüti egy traktor, akkor arról is ír valaki majd egy dalt. Ha meg tényleg annyira sötét, hogy nem talál másban ihletet, akkor úgy járt.
Inkább írt volna rágalmazó verset a felelősökhöz.

2010. szeptember 9., csütörtök

Verselemzés IV.- Nemverselemzés (hanem kép)

Megbocsáttassék nekem e helyt, hogy a Bétahullám blogról lopom a képet, de a hivatalos oldal nem jött be.



Tehát, mit is látunk itt? Nyilvánvaló politikai paródia, küzdelem az általánosítás, a népellenség neofasizmus ellen (ami irredentizmus), ebből fakadóan véleménynyilvánítás-generátornak is elmenne. Mielőtt a tényleges elemzésbe belekezdenénk, hadd mondjam el hát én is a véleményem, illetve azt, milyen érzéseket keltett bennem ez a kép(ződmény); hiszen nemdebár a képzőművészet célja a befogadó közönségben a -pozitív vagy negatív- empíria kialakítása.

Csak sokadjára esett le, mit is ábrázol a műalkotás. Ekkor is eltartott egy darabig kisilabizálni a feliratokat, amik természetesen teljesen szándékoltan olvashatatlanok, és majd kifejtem azt is, hogy miért (ebben az egyben egyébként kénytelen vagyok fájó, ámde annál részlegesebb igazat adni az alkotónak). Tulajdonképpen nem csak vélemény-, hanem problémagenerátor is a kép: ugyanis, ha feltételezzük, hogy egy, az önmagán keresztül bemutatott sztereotípia elleni fellépés, akkor nem kellene talán ugyanolyan sztereotíp eszközökkel választ adnia. Tételezzük fel, hogy az egyébként ránk erőszakolt túlzott szabadságjogok okán, merő liberalista életszemléletből került kivitelezésre ez az alkotás; azonban nem mutat inkább az "ellenség" (ti. az irredenták) által annyit kritizált szélsőbal felé a módszer? Részrehajlás részrehajlást szül tehát, s adott esetben a képpel megcélzott, s azon jogosan felháborodó politikai szerveződések úgyis a maguk lelkületének megfelelően fognak vitába szállni a kedves alkotóval, így hát jobb, ha (a megfelelő körülmények közt tényleg meglévő, bár a kreatív művészet korlátai között vizsgálva a bemutatási módot, a szerzőből ki nem nézett) intellektuális fölényünket kihasználva, és sértetlenségünket megőrizni próbálva hagyjuk el a vita helyszínét, a helyett, hogy adnánk alájuk a lovat.
          Problémagenerátor e mellett azért is, amit én itt épp most teszek: gyakorlatilag a legprimitívebb fórumtrollok (tudom, szeretem használni ezt a kifejezést, de olyan találó...) módszerével csalétket dob azok elé, akik a kifigurázott ügyet okosan vagy bután, mélyen avagy sekélyesen, de magukénak tekintik: mert hogy a sztereotípián belül is vannak csoportok, mint ahogy az adott esemény keretén belül szereplő alkotóművészek között is vannak tehetségesek, kevésbé tehetségesek, és olyanok, akik olyan szinten nem tudnak mit kezdeni magukkal, hogy ehhez a képhez hasonlók "megkomponálására" adják a fejüket.

A különvélemény után jöjjön egy kis történeti háttér, jellemezze talán a reklámszakmában alap "olcsó alapból nagyot akaszatni" típusú mentalitás. Az adott rendezvény (csak azért sem nevezem nevén) fő szervezője előtt kénytelen vagyok megemelni kalapom, de nem elsősorban konkrét művészi megnyilvánulásai, hanem az azokban rejlő kreativitás miatt (megint csak tessék rákeresni, egész pontosan ki ő). Az ő szemszögéből egyszerű a képlet: minél TÖBB emberrel minél TÖBB ehhez hasonló, felhígított, az alapvető művészi normáktól lehetőleg mennél inkább megfosztott (="közérthető") anyagot kicsapni a nagy "nyílvánosság" elé. Ahhoz, hogy ez teljesülhessen, az átlag jómunkásember/asszony vagy a szexuális életben egy csipkebokor sikerességével megáldott, több nemzedék óta a belvárosban élő rothadó aktatologató számára egyformán feltűnőnek, érthetőnek (a valamivel magasabb szellemi színvonalon leledzők számára: primitívnek) kell lennie.
A tanulság csupán annyi, hogy a közvélemény szélesedésével, az alsóbb néprétegek elpolgáriasodásával a reklámszakmának is tartania kellett a lépést, fel kellett hígulnia, és futószalagon kellett látszólag új (hiszen semmi új nincs a nap alatt) anyagokat kitermelnie magából. De máris ismétlem magam: ugorjunk akkor a valódi szellemi feladatra: az elemzésre.

I. változat

          Az első feltűnő dolog mindjárt a kis hazánkban is érzékelhető eszmei zavar, mely a jobb- és baloldalt gyakran felcseréli, vagy adott esetben elhomályosítja. Ezt szimbolizálja, hogy a jobboldali erők (Isten, Haza, Család, Morvai Krisztina) a kompozíció bal oldalán, míg a kommunizmus, ennek tápanyaga, az alsóbb néprétegek és elmaradhatatlan izraeli barátaink (elnézést a téves mondatszerkezetért, természetesen nem áll szándékomban a derék zsidó nép és eme elvadult eszmék között párhuzamot vonni, ez úton elhatárolódok magamtól...) a jobb oldalán helyezkednek el. Habár a képi világ a neokubizmus és a picassói korai aventgarde határára tehető, a hatalmas helyzeti feszültség, mely csupán néhány különleges esetben vált át valós fizikai konfrontációba, és a már említett rendkívül erős, az eszmerendszerek eltorzításából fakadó kontraszt meglehetősen eklektikussá teszik: azt hiszem, az alkotói szabadság korlátlansága révén leginkább a korai paleolitikus művészet idejére tudnám elhelyezni korstílus tekintetében.            
Erre talán kis mértékben rácáfol, hogy a kép feliratozását, illetve konkrét szereplők "szövegbuborékkal" ellátását az összkép átfogóbb megértetésének nemes gondolatától hajtva először a 18. század második felében vezették be, míg a PAF és BUMM BUMM típusú hangulatfestő ál-effektek legkorábban a 20. századi gyermekképregényekben lelhetőek fel, és a már korábban említetteknek megfelelően céljuk a fogyasztói társadalom célrétege számára a vezetés által szükségtelennek vélt fantázia jóllakatása, illetve annak további degradációja (az ezt célzó eszközök működése sokszor kísértetiesen hasonlít a függőséget okozó drogokéra). A színhasználat az erőteljes, figyelemfelkeltő árnyalatokra koncentrál, változatosságában egy frissen felokádott tojásrántottához, ecsetkezelés szempontjából pedig egy fasszal festő berber makákóhoz tudom csak hasonlítani.
          Egy képzeletbeli csatajelenetet ábrázol a műalkotás egy gyermek szemszögéből (ezt egyfelől az ábrázolási mód, például a felnőttek egyes végtagjainak felületes ál-elnagyolása, illetve a SZUPERén felirat segít megértetni a befogadóval), melyben kis létszámú elitalakulatok küzdenek egymással. Baloldalt a két fő szellemi vezető - a Magyarok Istene (aki egy náczifaszista isten, és be kell tiltani, vagy elhatárolódni tőle meg a Himnusztól) és "Kriszti néni", akiről lehet sejteni, kicsoda - által irányított sereg (mely ismételten sajátos ellentétet alkot, hiszen a szemlélődő gyermek számára pozitív, míg az alkotóművész számára negatív értékeket képvisel) éppen agresszív támadó akcióba kezd a jobboldalt felsorakozott főgonoszok hordái ellen. A képen éppen tettlegesen is bántalmazásra kerül egy igazhitű kisfiú és "hazaáruló" édesapja: ezzel a holokauszt áldozatainak állít emléket az alkotó, nem mellesleg feltételezhető annak a gyermekkori traumának ilyen módon történő kiélése is, amikor a mátraaljai kis faluban, ahol gyermekkorát töltötte, cirka nyolc és fél éves korában a templom lelkészének házőrző magyar vizsla és golden retriever-keverék kutyája megpróbálta őt szekszuálisan bántalmazni.
A sorban ezután törtet a kommunista áruló. Áruló, hazaáruló: épp olyan kirekesztő megjelölés, ezzel sajnos magam is egyet kell értsek, mint az elmúlt rendszerben a nép ellensége, osztályellenség, vagy trockista kifejezések. Sajnos azonban az elvakult ideológiák természete, hogy aki nem illik bele az önmagukról alkotott képbe, vagy aki soraik között a pártpolitikával nem ért egyet, akárcsak szélsőbalos puszipajtásaik, ők is egy legyintéssel megválnak tőle, hazaárulónak bélyegezve. Ennyi erővel akár azt is mondhatnánk, hogy Magyarország a kilencmillió hazaáruló országa.
Ezután a naiv művészetet segítségül hívva a kakaszörnynek beállított cigány norvég masírozik a csatatérre, amely képszerű megjelenítés ismételten csak fiatalkori problémákra vezethető vissza, mikor a festőművész jugóból frissen csempészett mikiegeres rágóját az általános iskola 4. osztályában vele egy padon osztozó, 16 éves Kolompár Dzsokijujing erőszakkal megszerezte, majd a szeme láttára többszörös közösülés után elfogyasztotta. Sajnálatos módon azonban az így átélt gondokat a művész nem teljesen tudta feldolgozni, és áthárítani próbálja azt a liberális médiaiskola által belesulykolt tanok nyomán azokra a férfiakra és nőkre hárítani, akik őt egyébiránt a későbbiekben tárgyalt okból kiközösítették, és feléjük természetellenes irigységgel viseltet azért, mert nekik a "haza" szó ilyen vagy olyan formában még jelent valamit; e mellé, a kép kontrasztosságához hasonlóan társul még ráadásul az a kicsinyes lenézés, mely a kompozíció ilyen, meglehetősen rugalmatlan és nyers formában történő megörökítését ihlette, és többek között a Márai-féle Egy polgár vallomásai téves középiskolai értelmezésén alapul, tudniillik, hogy ő, mármint az alkotó, nem magyar, hanem "világpolgár".
Itt jön a képbe a következő szereplő, és egyben a globális kohézió kulcsa: a HÜLYE BUZI. Már csak azért is érdekes az összkép szempontjából, mert felismerhetően az egyik legmarkánsabban, egyúttal legrealisztikusabban megfestett alak. Mi tételezhető fel ebből? A művész nyilvánvalóan szimpatizál a másságukat a közvélemény előtt is felvállaló személyekkel. Ami még észrevehető, hogy a buzi női ruhát visel, továbbgondolva tehát a szerző (szerinte) csak titokban mer szimpatizálni a homoszekszuálisokkal; ezzel a képpel azonban nyíltan, egyfajta kitörésként vállalja fel identitását egy aprócska motívummal, melyet az avatatlan szem talán észre sem vesz: az említett szereplő két maroklőfegyvert, két pisztolyt tart mind a két kezében. Kéz a kézben, pénisz a péniszben, fütyivel kardozás, DAFEM... Ugye, nem is olyan nehéz kitalálni a következő láncszemet, mely elvezet a rejtély nyitjáig? Ráadásul a kommunista árulót éppen felfaló EU sajátos képzettársítása méginkább megerősíti ezt a kohéziót, felfedve, hogy a mű szerzőjét sokáig női ruhákba öltöztették kiskorában, ami egyrészt Ödipusz-komplexust, másrészt pedig sajátos nemi jellegű traumákat okozott neki, amiből a kép megfestéséig sem tudott kilábalni (mindez, az elfedett és szándékosan erővel meghúzott vázlatnyomok alapján 20-25 éves korában történik; lehetséges azonban, hogy elemzésem valamely pontján téves, és az alkotó egy negyvenes éveit taposó, klimaxos, körülbelül 162 cm magas nő). Továbbá, ha a "mocskos cigány" és a "hülye buzi" kialakításának textúráját összehasonlítjuk, egy sajátos színkódból álló sort kapunk, mely így hangzik, ha előbb alkáli svéd dialektusra, majd pedig alexandriai héberről csángóra fordítjuk:

 Höjj, dillárá töhén tőgye, söjj,
asszó', huccaidé a pálinkátot mé ugrokaólmosbotér!

Ami pedig hazai borsodi tájnyelven így értelmezhető:

Nem lesz jó nélküled, újabb csalódás,
nem is tudom, hogy ki voltál?!

Ebből még nem derül ki, hogy melyik sajátos spiritualitású előadóművésszel akadt dolgunk; lehet akár egy pubertáskorban szenvedő, pattanásos tinilány, aki Selena Gomezhez ír lezbikus szerelmes verseket, ám kiguglizva a következő személyre akadtam: 

Bizony! Eme műalkotást álságos titokban nem más, mint maga SP alkotta nekünk!

Azonban, mint már említettem, egy dologban egyet kell értenem az ifjú géniusszal. Ez pedig a megütközés, ami részben a speciálisan az ő gondolataiból fakadva önkritika is, és amely a magyar szavak olvashatatlanságig való eltorzításával, elírásával kerül kinyilvánításra: a siránkozás és önmarcangolás a felett a tény felett, hogy kis hazánkban bizony azt a nyelvet, mely valóban képes lehetne olyan mirákulumok létrehozására, mint az ezen az oldalon fellelhető versek (ezt csak azért írtam, nehogy Horvát Jenő kibannoljon a szerkesztőségből), elkorcsosítják, tönkreteszik a magyarságukat (fujj, náczi én! elhatárolódok magamtól!), jellegüket vesztett emberek. Ettől olyan szomorú a kisgyermek és családja győzelme a hazaárulók sztereotípiái fölött, ettől szomorkodik SP is, és ezért ír olyan szívhezszóló dalokat.

II. változat

A képen egy meglehetősen kiegyensúlyozatlan World of Warcarft 5v5 aréna-menetet láthatunk. A bal oldali csapat felállása: human holy priest (a magyarok istene), human protection warrior (szuperAnyu), human combat rogue (szuperApu), gnome unholy death knight és petje (szuperÉn és Bodri), night elf marksman hunter és petje (Kriszti néni, nagymagyarországos óra). Az ellenfél: két undead rogue, assassination talent, egyikük noggenfogger elixirt ivott (zsidók), tauren druid (EU), blood elf survival hunter és petje (hülye buzi, sün), undead death knight és petje (komucionista áruló, mocskos cigány). A bal oldali team már minden fontosabb spelljét cd-re rakta, ráadásul az ellenséges team bugger, és mind a roguet, mind a dk-t disarmolták egyszerre, a hunter rendkívül magas dps-ű nyilait pedig accountját feltörve szívecskékre cserélték. Szerencsére a bal oldali teamben játszik a hacker Isten is, aki priest létére puskát fogott, és burstöli az ellenséget, illetve a prot varrior Anyu, aki pedig adója egy százalékát, az utolsó megmaradt és veszélyes képességét készül bevetni a stratégiai fölényben lévő hordásokkal szemben.

2010. szeptember 4., szombat

Újabb reflektátorok, avagy Az Arisztokratikus Idealista vs. Elvakult Irodalmárok

-avagy ilyenen is gondolkodni kell (?)

Túl hosszú, és témába nem illő lenne a megjegyzéslistán elkezdeni vitázni erről a témáról. A középpontban: a művészi önismeret. Mindentől elvonatkoztatva tegyünk úgy néhány pillanatig, hogy nem a hallgatói önérzet horgadt fel bennem, és nem egyes ős és kaján költőelődökhöz hasonló mértékű végtelen felsőbbrendűségi tudatom háborog, hanem csak egy háttérből operáló, szerény kis figura tombol a sorok között.
(Link)

Az egész apropója az, hogy egy részben önismereti, részben kissé kiszínezett, de alapvetően mégiscsak saját magam által elszenvedett történésekből kialakított nagyobb ívű történetet alkotok. Éppen ezért van szükségem most erre, részben önigazolásképpen.

A komment, melyre felkaptam a fejem: "Elképzelhető egy saját élmény művészi ábrázolása, de nem tudom, hogy mennyire művész, aki a fantáziája helyett visszalép a saját élmények leírásához. Az irodalmárok szerint, az ember általában a saját élményei leírásával kezd írni, aztán ahogy fejlődik, többre lesz képes.
A másik – számomra zavaró dolog – az önismeret. Szerintem ez csak azoknak téma, akik rossz önismerők, vagyis adott helyzetre önmaguk számára is meglepetésszerűen reagálnak. Aki jó önismerő, az nem foglalkozik az önismerettel, mert számára természetes a viselkedése
."

Statútumaim a következendőek. Korlátolt létezésünk okán az alkotó emberi természet (már az a szűk réteg, aki az alkotás gyönyörében valóban  részesül) képtelen önvalójának történésbeli részvételétől elvonatkoztatni, kvázi bármi, amit leírunk, saját élményből - fizikai vagy szellemi élményből (triviális példák: elüt egy autó, zenét hallgatunk, vagy a baleset után fekszünk a sötétben, és csendben gondolkodunk, miért nem hoztunk a kórházba egy kis Beethovent) - táplálkozik. Ugyanúgy a kedves P. Mihály énektanárom által emlegetett "diffúz idegrendszerrel" a jó költő, író (ne általánosítsunk!), önmaga legkiválóbb olvasója (mert tudnia kell az olvasó szemével megfigyelni a művet, még létrejöttének folyamatában is, másképp még elfogadhatót sem lesz képes alkotni, nemhogy mesterművet), a szereplőinek szemével megfigyelve a világot, vagy éppen objektív leíróként, maga is az események részévé válik, ahogyan szavaival indukálja azokat. Még spártaibb módon elmondva: a szavak megfogalmazása önmagában is alkotó cselekvéssé válik, tehát saját tapasztalatból, élményből táplálkozik minden egyes - nem csak irodalmi - alkotói folyamat, épp ezért a "fantázia helyett visszalép a saját élmények leírásához" szószerkezet a későbbiek megvilágításában enyhén paradox (figyelembe kell vennünk azonban azokat a szentimentalista naplóírókat, akik kifejezetten azzal foglalják el magukat, hogy valóban a reggeli fejfájásos hányásfosástól az esti kiadós maszturbálásig minden pillanatukat megörökítsék).

Maradjunk még ennél az idézett kommentnél.  A későbbiekben, erre és folyományaira reflektálva többen is azt a véleményt hangoztatják, hogy az önismeret nem állandó dolog, és nincs jó vagy rossz önismerő. Valóban nincs, de az alkotónak (megjegyzés: fogalmam sincs, hogy ezekről írt már-e valaki, vagy tanulmányba foglaltatott-e, de nem kívánom részletezni, a bizonyítottan saját szellemi termék jogtalan használata súlyos felelősségre vonást, alkalmasint szívlapáttal történő arcegyengetést von maga után) még a jobbnál is jobb önismerőnek kell lennie. Önismeret és önkontroll nem ugyanaz, pláne önismeret és önámítás.

Csukd be a szemed egy teljesen sötét szobában. Zaj el ne érjen. Figyelj befelé. Meg tudod mondani, ki vagy?
Senki nem tudja, honnan és miért jöttél, sem emberként, sem egyénként. Hadoválhatsz genetikáról, predesztinációról, de ott bent űr van, és semmi más. Külsőségekkel, zavaró, hangos ostobaságokkal kell kitöltened. A legzavaróbb és leghangosabb ostobaságokat művészetnek nevezik.


Még néhány szó ehhez, habár érezhetően kizökkentem, és ismét egy se füle, se farka agyfrásszal traktálom megtizedelt olvasóközönségemet: akinek a számára a saját viselkedése minden környezetben tökéletes, és saját igényeit kielégíti, az pl. norvég vagy szimplán bunkó, avagy a traktor sebességváltójánál művészibb tárgyat nem ismer, maradok tisztelettel.


 További kijelentkeződések. A hivatkozott irodalmárok, és véleményem szerint a művek élveboncolásával általában elfoglalt férfiak és nők jelentős hányada optimális esetben jóérzésű dilettáns, minden más körülmény közt egyszerűen fontoskodó troll, aki túl magasra kapaszkodott az élveboncolt vers-hullák csonthalmain, hogy aztán jóllakott keselyű módjára tollászkodjon egyet a koncon, mindenkinek megmondva, mi a tuti. (Itt kell elnézést kérnem sajátos nézeteim miatt, de az ilyesmit megrögzött anarchista révén elvből utálom.) Ezen felül, ha el is vonatkoztatunk a kísérő körülményektől, a hangoztatott vélemény továbbra is meglehetősen instabil lábakon áll, tekintve, hogy egy tényleges élettapasztalatból fakadó történetet jóval nehezebb megjeleníteni, a közönség számára elfogadhatóvá tenni, mint egy teljes mértékben a valótlanra, a fantáziára alapozott sztorit. A valóságról másnak is vannak tapasztalatai (nem úgy a saját agyunk rejtett pokolbugyraiban érlelődött apollói nektárról), és korlátolt szellemi képességei révén úgy fogadja majd, mintha az adott események vele történtek volna, azaz jó hallgatóság módjára beleképzeli magát az eseménytörténetbe, nem véletlenül. Persze ott is megbukik a koncepció, hogy nem szükséges ilyen szakadéknyi mértékben eltávolítani egymástól valóst és fantáziát, hiszen mindkettő lehet valószerű: előbbinél ez hátrány (ha nem is sekélyességre utal), utóbbinál előny (habár a kettő, műfajtól függően, felcserélődhet).

Az összkép végül, nem idézett kommenteket is belefoglalva a keretbe csupán annyi, ami már korábban is megállapításra került e blog virtuális könyvlapjain: az, hogy ezúttal nem csak a kortárs, de az általános művészet, legyen az irodalom vagy képzőművészet, túlzottan sokrétű ilyen személytelen általánosítások ilyen szövegkörnyezetben megjelenítésére, különösen egy a linkhez hasonlóan igényes portálon. Nyilvánvalóan részint a feltörekvő trollulás (és itt már ellent is mondok előbbi konklúziómnak, de hát pont ez az, amit mondani akartam :D), részint a sajátos jobbítani akarás és az önmegismerés (csakhogy tisztába legyen mindenki téve azzal kapcsolatban, bennem is ott ugrabugrál kisördögként egy mini-Freud - irodalomtörténész frigy gyimilcse) mondatta ki a fentieket; én pedig ezek után nem tehetek mást, mint "Törd a fejed." és "Még egyszer, elnézést kérek a véleményem miatt." szavakkal érzékeny, de korántsem hosszabb időtartamra szóló búcsút veszek.

2010. augusztus 26., csütörtök

összecsapás

Külvárosi rejtek. Igénytelen,
akár tigrismintás tapéta is lehetne
már el is felejtették

Törekvés. Fel-feltúrt földdarabok,
Megcsalt és megcsalatott
Élet-húrjaink fölött zúg az ár.

Kilotonnányi behaviorista függönyrángatás kőporában
Megcsikordul a kulcsban a zár.

Ó kerub-vázat emel kettejükre a fény,
Az igazak és megcsaltak szent szirtjeire.
Külvárosi rejtek közhelyes öröme.

Utolsó kenetre sürgetik a papot,
A megcsalt és megcsalatott
Összecsapott halotti versek tudósát.

Híg, baráti barna szempárokba
Fonódik önmagát ölelve egy éticsiga-pár.

Ő nem ér rá sietni. Legott
Elhajt pár illegitim gondolatot.
Nem nőgyógyász, hogy körülrajongja várandósát.

2010. augusztus 17., kedd

Törött

Ne magad csiszold
Csak a vér öbleit

2010. július 24., szombat

kifakadás

állandó önkérdőjelező önostorozás
a kenyér fattya, melyet beszívsz
és szétterjed beledben a tudás
ha beszívsz.

a szabadságról kérdezel szabadon
de nem tudod meg sosem, miből van
mert tarkódon a fegyver, szemed családodon
ők csak

sárga váladék szétkenve a manipulálni igazán tudók szélvédőjén

csavart, csipkés, hótiszta virág, melyet
nem bontott még ízeire a dermesztő nyári éj,
mely tűztáncot jár meztelen tagjaidon
és rád borítja a mennyei igazat;
csavart, tiszta, hócsipkés rózsaszirmok
lengetnek álomba hóhérkötélen.

már nem tudod, ki s mi az igaz. Hát én nem.

lemezekre tört, halvány idomfény,
mint szentjánosbogarak lázas násztánca
vegyül szét barokk hajó-testén.
A virágra nézz, ne korcs vázára,
A haldoklók utolsó nászára,
A zajjal szétvetett verssorok
Vergődő csigaházára.

Állandó önkérdőjelező önostorozás
a gondolat, mely kigondolva
fakadó kelő hegek tésztafonatát húzza szét
setét párducfoltos irhán

örök bürök tárháza e magház,
agyaggalambok dalolnak koporsóján
és férgek osztoznak húsa minden sóján.
Utolsót kondul a harang a kósza bóján.

a szabadságról kérdezel szavadon
hegesztett láncok, bávatag, ipari-dús láncok
eltakarják a napot a híd láncai, melyen ha látsz át,
mint vérző, tört karú iskolásleány-had,
a jövőbe tolod át a Senki mását.

kifakadás




semmit nem mondanék, amíg még lehet
senki hamvaim szét ne hordja.
legyen az urak dolga.

én virtusos, én szemérmetlen,
és csend-hangú, ha bajra hívnak,
és magányos vándor arra, hol sügérek ívnak.

Én nem-próza, én szerkesztetlen.
Te liános őszi láz.
Ha a partra vet a föld minket ketten,
Én polipropilén, te amiláz.

Te hiányzol, én megvetetten
Siettetem a kába éveket,
Hogy legyen, aki egy rögöt testemre vet,
S nem teljesen, de eltemet.

Én nem hiányzok, te sápadt arcokkal
szétnézel. Én sápadt torokkal
már más időből bámulom, a tévében
Mennyi szart nézel.

semmit nem mondanék, amíg még lehet
mert nincs is mit. Csak kopogtatok,
hogy megijesszem annak a másik
senkinek a valaki szomszédait.

Mese a kis, pihe-puha bársonyelefántról

Egy napon a kis, pihe-puha bársonyelefánt Petike polcáról világlátó útra indult.
Ment, ment, mendegélt, mikor egy poros, szürke úton furcsa zajra lett figyelmes.
-Mi lehet ez?- gondolta magában, megvakargatva rózsaszín buksiját.
Aztán jött egy motoros, és szétbaszta a pihe-puha belét az első kerekével.

Kész, vége, betelt a pohár

Nem tudni, miért. Talán a folyamatosan jelenlévő alkotói válság, talán az annak gyökeréül szolgáló emocionális űr, talán a virtuális és valós életben való sikertelenség, talán éppen a siker; talán a környezet maga az oka.
Céltalanság, mert nincsen mit megcélozni, és ha van is mit, nincsen meg az eszköz az elérésére.
Nem kell gazdagnak lennem, arról már régen lemondtam. Nem kell depressziósnak lennem, mert nem vonz a dolog.
Nem kell döntenem, mert képtelen vagyok rá.
Ilyenkor születnek azok a művek. Hát remélem, alakul egy.

2010. július 23., péntek

Pályázati felhívás

E nyáron is meghirdetésre kerül a 3. Pöpecz Rózsi ad manem díj, melyet a McCory F.INC (azaz baszogatási részvénytársaság) egytagú kuratóriuma ítél oda annak a -bármely képzőművészetben jártas -  személynek, aki beküldött pályamunkájával eléri a meghatározott színvonalat, melyet egész pontosan a beküldött többi nevező műveinek színvonala határoz meg.
Az első díjazott 500 forint pénzjutalom mellett (melyet akciósan sörre válthat bármelyik környékbeli kocsmahivatalban) megkapja a Pöpecz Rózsi Rend aranyfokozatát, már ha addigra sikerül lopnunk egy újat a régi helyett.
A második díjazott megkapja a Pöpecz Rózsi Rend ezüstfokozatát, melyhez nem jár pénzjutalom, viszont sok elismerés és virtuális vállveregetés, talán még több is, mint az elsőnek.
A pályaműveket név és - abban az esetben, ha a küldő címével nem megegyező - válasz e-mail cím megjelölésével a popeczrozsikuratorium@gmail.com címre lehet beküldeni.
Speciális megjegyzés: Egészalakos Sztálin-szobrok nem férnek el az e-mail virtuális borítékában.

Köszönettel:
A Pöpecz Rózsi Irodalmi Kamara Kuratóriuma

2010. július 21., szerda

Nesztek

Én még szeretek égő ajakkal,
mi földet csókol és égig lehelli
szózatát.

Vannak hálók, miken nem látok át,
és sietve szidok vakon, ínszalagjaim
Repítik a hangot a tér útjain.

Én már nem hiszek, de remélek,
és időre várok. Én, én, én.
Mindenkinek önmaga az utolsó várfok,

Az áradó szennycsatornák elleni utolsó remény.

Én még szeretek vakond módjára
belélegezni föld-ízeket, szív- és haj-ízeket,
finom, parfümös levegővételek visszhangjait

nézegetni annak a várnak a fokán,
mi már rég elveszett.

2010. július 19., hétfő

ElemÄlkedés

Most egy ideig a megszokott, monumentális vagy momentális nagyköltemények teljes zárszünetét rendeltem el.
Mivelhogy újonnan kikanyarítva, léteznek olyas pályázatok, melyek a blogokon vagy közösségi portálokon (közösségi irodalmi portál, vagy faszbúk? Végülis, ki ír egyáltalán faszbúkra saját verset?) kitett verseket nem fogaggyák el, ami gáz. (Az előző pályázatot a mechanopterixxel vittem.) Így hát szigorú önmegtartóztatás mellett, a kevésbé jókat esetleg kirakom, de a nagyon tetszetőseket (pl. azt, aminek az előzőekben posztolt, Infernalius c. vers is részlete) KIHAGYOM.
Andrew J. McCorynak pedig jósikert regénye írásához. Most éppen írói válságban van, és csak a humanoid szúnyogok menthetik meg.
Nem spoilereztem.

2010. július 12., hétfő

Parnasszium

Már bokámig ér a csatorna-szenny,
én járok, mégis, bűntelen; megváltóként
Fölé nem emelkedek.
Ember vagyok, és elfelejtenek.

Jól esne köszönni egyet-egyet,
Vagy felkiáltani, "Fáj! De fáj!"-
de elnyel a hangtalan ember-mocsár,
és szürke arcok armadája

Rám mered. Nem természetes
ez így. Sehogy se jó valahogy;
állat az állathoz odabújik,
Csak az embernek nem jut egy lélek-sarok.

Csak a tömény, a füst és a drog.

2010. július 11., vasárnap

Infernalius

előbb a firkák tűnnek fel. Sötét sebhelyek.
Utánuk jön a bódé. Mocskos, húgyszagú mennyország,
Friss hús fordul meg arra és kaján mosoly napszemüvegek mögött.
Talán ott benn, a belükben izzik maga a pokol,
És hérosz az, ki öklével odáig hatol.

A százegyedik megint

A posztok száma jelentősen redukálódott. Itt az ideje egy nagy eszmei munkán dolgozni.

2010. július 10., szombat

Tatarozzunk

Túlnőttem (túlnőttük) magunkat ezen a blogon. Másra van szükség, nem ilyen hírközlési formára. Még gondolkodok a megoldáson, ahogy azon is, hogy az értéktelennek tűnő - és éppen ezért selejtezésre szánt - "művek" sorsa mi legyen: maradjanak, hogy nevethessetek rajtuk, vagy tűnjenek el mindörökre, mint ahogy annyi mást is eltüntetni próbálok, és mégis előtűnnek újra meg újra.

2010. május 18., kedd

Übermensch a gyakorlatban

Egyfajta arrogáns-elvonatkoztatott, a reálison mindig visszaütköző (IMÓ) kép lebeg előttetek, ahogy a verssorokat olvassátok. De valahogy mégsem. Azt hiszem, már írtam erről.
Nagyon sok jóféle elmélet lát napvilágot az utóbbi néhány hétben az általam látogatott blogokon. Többek között azzal kapcsolatban, hogy miért krva buták az egyetemisták, vagy miért nem tudnak az emók helyesen írni. Talán az árvizek indítják meg ezeket a sorokat, talán utolsó, végső szakaszába lépett a Föld történelme.

Talán eljött a ragnarök.

Az én elméletem, mely itt és most születik, egoisztikus módon, rólam szól.
Nem hinném, hogy az übermensch-elmélet működik, a hangzatos címet csak azért adtam, hogy felkeltse az olvasóközönség figyelmét. Én a magam részéről tükörnek tartom ezt az egészet. Az én saját én-tükrömnek. Andrew J. McCory perverz-beteges, mégis fantasztikus világának. (Ma olvashattam bele készülő regényébe.) Weird? Igen. Ficition? Igen. Szociális? Igen. Radikális? Igen, de másképp.
Igyatok töményet.

2010. április 19., hétfő

Sulykolják

Kijöttem a zuhanyzóból, és elkapott
valami fura részegség,
S kioldódott belőlem a félszegség,
A magánnyal kártyázva töltött, viszkető esték,
És rabruhát öltött magára a fájdalom ez éjjel.
Lelkem még tele van ezer vers-telérrel.

Azt mondják tanáraink: a költő érzékeny a valóság minden rezdülésére. Azt mondják, a szociális változásokat megérzi, és politizálnia kell. Ki tanította nekik? Azok a nagy költők, akik már egy kurta évszázada nem jelentek meg a magyar irodalom színterén. Talán közrejátszott a háború, az azt követő cenzúra, általában véve azok az események, melyek átformálták a világ képét. (Ne nácizzanak le, a holokauszt is ilyen volt, ezt egyik oldal sem tagadhatja. Meg amúgy is nemrég volt az emléknap.) De nincs mentsége rá a nemzetnek, amikor prózában születtek nagy alkotások.
Persze, ez az én elfogult, személyes nézetem. Mégis, úgy kell értelmeznem ezeket a belénk döngölt, sulykolt szavakat, melyek el akarják téríteni a még mélyebb devianciától, a még különlegesebbességtől a fejüket írásra adókat (jelentkeztem néhány pályázatra, szurkolni nekem, aki olvas! remélem, áll majd egy kis pénz a házhoz.)  Fentieket akár parnasszista hitvallásként is értelmezhetné az (itt most önhőzöngés következik), aki eddigi műveimben arra a következtetésre jutott, hogy elhatárolódom általában minden társadalmi jellegű problémától, de észrevehető, hogy a legtöbb esetben pont a társadalmat szennyezem-szipolyozom szép, mérges szavakkal.
A költő azoknak a szócsöve lehetne, akik nem tudnak irodalmi nyelven fogalmazni, akik nem tudnak a szavakkal szobrászkodni, akik nem értik a matematikát és a logikát. De nem az övék, mert nem értik. A költő leginkább az önbizonyítás, az önámítás szócsöve (mely utóbbit, például, egyes benkődánielek mesterfokon űznek. Nem, a lantos bácsi nem őrült, csak saját magát áltatja, ez jó néhány megnyilatkozásából kitűnik. Szívlapát, naponta háromszor külsőleg, vény nélkül kapható, és minden helyreállna vele is, csakhogy a mi drága népünknek szüksége van rá is. Ez egy másik bejegyzésben tárgyalandó problémát is felvet, s arra majd ott térek ki, remélhetőleg a héten). Így hát a legtöbb, irodalmi nyelven lírát alkotó marad önmaga faragott másának, míg azok, akik nem érik el önnön bálványukat, az A. McCory által meglehetősen képletesen bemutatott "nem-költő" kategóriába sorolandók.
Igen, én is ilyen vagyok.

Ez még nem a válasz azonban. Igen, megpróbálnak megvakítani és megsüketíteni. Teletömnek ultrakonzervatív konvenciókkal, kompromisszumokkal. Ki akarják törölni az aventgarde-ot, mert az ellentmond minden racionálisnak. HOL VAN MA BÁRMI IS, AMI RACIONÁLIS? Ki sirat meg ma úgy egy halott honatyát, mint ahogy Hunyadit siratták? És hol van az a honatya, aki nemhogy annyit, mint Hunyadi, de egy keresztbetett hajszálat is lerakna önzetlen érdekből (vonatkozik ez "A" nemzeti pártra is)?
A költők érzékenyek a valóságra, és mesevilágba helyezik azt. Ez részben egybevág a Kosztolányi-féle költő=gyerek képlettel. Csak a gyerekekbe ezt még nem sulykolták bele.

Nem kell megtapsolni.

2010. április 8., csütörtök

mechanopterix

az új élet véres talaján
lézengek leszállok néha-néha
káromkodni üvölteni kaparni
torkok káváit fénylő ribancos ajkakat

istenes napokon sürgető az érzés
hogy okádjam ki lelket és vérnyomást
s koleszterint és mindent mi számít

mert nem kell sorba állnunk és nem
újságpapír puhítja ülőkéinket
de mitől vagyunk jobbak felvetődik
istenként az új kiáltás, istenként az új

kilenc napig és kilenc éjjelen
csüggött lándzsa hegyére döfve a mindenek ura
hajtotta tudásvágy és kíváncsiság

az új élet savós rögein kultúrált dalokat kaffogok
és megértik a tudók és megértik a senkik
mégse rossz talán habár

kiáltásaid feltűrik ruháim s robotba hajtanak mint hajt kecskefejű mezítelen gyomorlények hada horogkereszt mellükön tüdejük kitágul vasat fúnak és kék ékelő tüzet
görbe agyagcsöveken futnak membránjaim kitépett lila-zöld beleim bennük kavarog az iszony halak szeme bámul rám a levesből tojásból politikusok kiáltanak magas fák hegyéből madárszárnyon róka üvölt és csiklóforma tankok tapossák agyon a katedrálist mit ezer hangya emelt ki látott már ilyen vadalló kékséget ki hörgött üvöltött taposott köpködött műtött rézsutos földbe ily őrületet korábban miért áradnak fogkrémreklámok ki belőlem miért boncolnak éppen botokkal miért hajtanak ki ágak belőlem a döfések nyomán velem szemben miért szarják egymást szájba pelikánfejű lantosok

majd eljön az alkony, a kígyó kikel,
farkas üvölt és rezeg minden faág
és ledőlnek a vár falai, az egyszer holt újra él,
hogy átvegye, mi övé jog szerint

az új élet fogaskerék-szemű dalnokát
elaltatták penészes gyógyszerekkel: delíriumában
nem érez nem élvez nem hall és hallgattat el

el-meg elcsúszik az új talajon, az új humusz
késő-lila ánizsos burkain megannyi anyaméh között
botladozva kézzel-lábbal kapaszkodva valami kis gombolyagba

kinyílik a gombolyag, felhasad
ott csücsül benne magával karba öltve az igazság
és a költők mind kihalnak

2010. március 25., csütörtök

Írói álnevekről szövöm most a mesét...

Mi generált indukciót, mely aztán fogaskerekek módjára elindított megannyi szerzőt a lejtőn, nehéz eldönteni. Az anonimitást, a "nem én írtam"-ot, a lélektelen, mindent kizsebelő, majd kifordító és ismét kizsebelő civilizáció elleni utolsó védőbástyát jelenti az írói álnév választása.
De miért így, ilyen formában választunk magunknak alteregót? Miért kell K. John von Dickfieldek és M. Peter van Groetzwaldenek sorát kiszarnia magából a prózának és versnek?
Egyértelműen amerikai befolyás alá kerültünk. Amerikában nem ciki, ha valakinek Pussy Dick az álllneve. (kakukktojás az előző mondatban.) Fel kéne talán ébredni. Talán le kéne szűkíteni az irodalmat használók körét. Itt ugyanis fordítva sült el az, ami az addiktív drogoknál a fogyasztókat vitte a sírba: olyan sokan fogyasztják az irodalmat, hogy elkorcsosul, elkehesedik, végül megszűnik létezni.

2010. március 22., hétfő

Kétely

a ma még nem de holnap igennek vége van
csillogó szemmel a jövőbe nézek

holnap, igen, holnap igen

2010. március 21., vasárnap

címtelen

A szégyen ízét érzem szájpadlásomon
Ujjai tenyerem puhájába marnak
a szégyen ízét érzem hogy nincs időm
és mégsem kérek vagy mondom el vagy hívlak ha kellesz

mert már helyesen írni sem tudok mivel
Gondolataim széjjelszakadtak haránt mint teregetett rongyok
Mint kutya belei ha tapossa traktorkerék

Pedig szeretnék, pedig szeretnék, pedig szeretnék.

2010. március 5., péntek

reflektáció pár üzelemre.

A példaképem az eltéssrác,
aki volt olyan gyökér, hogy arról írt
verseket, miként fogja ölni
saját társait.

ő a példaképem,
én is vettem egy kalasnyikovot a szabadpiacon, mert
szabad, és meg fogok ölni
folyik a vér és kiomlanak a belek és
agyvelőtől mázos az ebédlő üvegajtaja
mindenkit.

és lesz nálam egy kés is,
és aztán az egészet egy az egyben felrobbantom,
és művész leszek.

2010. március 4., csütörtök

Kinek írsz?

Kinek írsz te állat
mondd meg kinek
kinek írsz szép hamis szavakkal
bökd ki meg
kinek írsz bűzös szavakkal te állat
ki érti meg
mondd meg kinek
írsz hamis üzekedő szavakat
korhadó életereszek alatt
megéri vagy nem éri meg
mondd meg kinek

2010. február 15., hétfő

A kreténizmus óceánjárója 2.

Annyi táj mellett elhaladtak, de a bent ülőket ez nem érdekelte. A kapitányi sapkát viselő kacsa igazából véletlen időközönként a kormány helyett alkalmazott világtérképre szart, ami feldolgozta a jel kémiai összetételét, digitalizálta, és kijelölte az új útirányt. A megnevezés ne hozzon zavarba senkit: az óceánjáró földön és levegőben is kiválóan viselte magát. Voltak ugyan vitorlái, de igazából hatszáz, a hajófenékre zárt vénasszony biogázzá alakított kipárolgásai hajtották. Az igazán kretének már rájöttek arra, hogy ha egy kiadós evés után kétszer annyit párolognak ki, akkor egyre több ennivalót kapnak, és sajátos átalakításoknak vetették alá anyagcseréjüket; eszköztárukból nem hiányzott egymás torkának nyalogatása és az öncsonkítás sem. Itt képbe kerül egy pillanatra az ún. weird fiction, de lélektani cselekménysora alapján ez az ötlet hamar elvetődik.
Mind közül a legfurcsább és legcsendesebb a nem-költő nevű sztereotíp idióta volt, akinek fő tevékenysége a korábbi, irodalmi alapműveltség részének tartott költőktől való elhatárolódás, és alapjában véve a művészi értékek nélkül való alkotás volt. A nem-költő főleg nemverseket írt. Volt néhány dobott szerelme, és egyszer leszopta egy kurva az út szélén, de, amint látható volt rajta, ez nem igazán hatotta meg. Mélabús szürke szemein keménykalapot és barna hajat hordozott, sápadt volt és vékony, mint egy őszi mongoloid, és a kikötés mindig erőteljesen megviselte. Hányingere volt, és ilyenkor antiszociális verseket írt, amiket közölt a blogján; de senkit nem érdekelt az egész, le pedig nem szállhatott.
Élve nem szállt le soha, senki: és aki a hajón halt meg, megetették a vénasszonyokkal.
A legtöbb utas mindennapi életét a végtelenségig hajszolt élvezetek jelentették. Például a sakkozók sakkoztak, az elhízottak tévét néztek, a nem-költő pedig sztereotíp verseket írt, amikben főleg emocionális alapú kritikák jelentek meg. Addig nem is volt baj, míg be nem költözött az eredendő bűn, melyet főképp a modern kaukazológia atyja, John M. K. Adrensalwussohn norvég tudós hozott a fedélzetre, egy ládába zárt tripperes pénisz képében.
A nem-költőnek volt ugyanis egy alanyi jogon barátnője, akire néha pont az imádott szobájára néző ablakából vágyakozva gondolt. Ez akkor volt a legérdekesebb, amikor krónikus szatirizmusban szenvedő szerelme elkezdte neki mutogatni magát, amire érzelmi reakciója igen heves volt. Szerencsére ilyenkor közbeléptek az ápolók, mert mindenfajta onanizáció tiltott volt a hajó fedélzetén, kivéve néhány kivételesen jó magaviseletű páciensnek. A legtöbb ápolót Alfrédnak hívták, és az orángután-alkatúak rendjébe tartozott. Csupán az A betű és a morfiumos tű helyes ismerete kellett, hogy valakiből ápoló lehessen, de a világ válsággal sújtott országaiban munkahelyekre nem, munkaerőre pedig végképp nem futotta pont arra a célra, hogy saját szennyüket önmagába zárva tartsák.

2010. február 14., vasárnap

A kreténizmus óceánjárója 1.

(a horvát jenó fanfiction)
A megállás ismét nem ment simán. A magának kalandokat kitaláló nyomozó (sztereotípia) megint beverte a fejét a kikötés pillanatában. De nem zavarta, mert olvasott.
Mi is a kretén? Kozmobiológiailag törpenövésű torzszülött. Szlengesítve egyszerűen csak a deviáns, nem megfelelő viselkedésű személy.
A hajón utazott a pszichiopátria megteremtő atyja is, Fidel K. M. Konrad, aki a Nyugatrómai Birodalomból származott. Éppen kabinjában maszturbált egy német hányáspornóra, amit kínai segédmunkásokkal forgattak.
Itt ezen a képen az látható, hogyan folyik a szét az elbeszélői epika, és hogy mennyire nem morálteremtő elv a negatív művészi érték, köszönjük, Emse (aki sertés, ejtsd: disznó).
Lírámban egy magyartól, prózában Rejtő Jenőtől öröklök.
Szóval a hajó nagy nehezen megállt. Nagy volt, bődületesen nagy.
A köré gyűlt csodára vágyó nyáladzó tömeg feszült tekintettel figyelte, amint lecsapódott egy palló.
És aztán nem jött ki senki.
Ez volt a kretenizmus óceánjárója, amit egy kacsa vezetett, és mindennapos volt a vérfertőzés.
A hajó anélkül állt odébb, hogy egyetlen ember is lement volna a pallón: ez pedig egy morbid emberiségkritika.
Sokan voltak a hajón, nagyon sokan, és a felüknek Nobel-díja volt, a másik felük pedig drogozott.
Hát ez kellett neked, Iván Iljics?

2010. február 13., szombat

Ksizárdta tmreknlyktkénesgle

A szerelmem egy olcsó papírbaba.
Felöltöztetem, levetkőztetem.
Papír-gondolatait megvitatjuk.
Esténként papírpárnára hajtja papírfejét.

Lapos és cseppet se szép
Az én papírbabám,
De az enyém. Ha felkapja,
Száll északi szelek szárnyán.

Mint majomcsorda üvölt a nappal,
Mint békacsorda hörög az éjszaka,
Mint gulyásleves, szaglik papír-lakunk,
Ha odabenn vagyunk.

És papírkotont veszek papírpénzen
E papír-világban, ahogy az annak a rendje.
És papír-ággyal és műanyag székkel
Házunk rendezem be.

A szerelmem egy olcsó papírbaba.
Majd felgyújtom öngyújtólángon
Ha öngyulladok, és szikrámon
Lángra kap nyomorult életünk laka.

2010. február 3., szerda

kolhoz

Tetőtlen napjai alatt kútja mélyén
Sivatag porában húllaként
A pusztulás nagy virágja vagyok én.

Fogmosolyban a rothadás, tél delén
A fojtó mézes madzagok.
Méreg vagyok, méreg vagyok,

Ha kell, veled halok, hol várnak tágas zengő csarnokok,
Kongó fekete szavak és vitázó dalnokok,
És örök csaták és feltámadások.

Tetőtlen napjai alatt kútja mélyén
Ínyedben sorvadás gombája vagyok,
És a nyári ég kékségében a szürkéllő kétely,

Hogy jön az ősz és nedves, hideg napok.
Mérgezzetek meg, mert kimondom, amit gondolok,
A pusztulás tiport gyomja

2010. február 2., kedd

disztroj (munkacím.)

Bordal

ha elkezded sírni sorolni
vég néküli lila panaszaid

felkiáltok mint úsznak a cetek
s mint rian a tengelyeken a fagy

hogy ki vagy

mert a paloták csak hívságos csalások,
mert az éjszaka lobja nem tesz hazafivá,
és nem válnak ügyed halottaivá
szétgyűrt párnádon a csalódások.

mert kereplőt rázni fárad égi kar,
mint éktelen haragját ezer harcos hordja,
mert kéklő könnyek s távoli partok gondja
tart el magától karmazsin árnyaival.

békés valónkat felnyitják szardíniaként,
ennivalónkat hajítják szemétre,
és rozstól a korpát nem választják szét.



még innom adj, olcsón

2010. február 1., hétfő

Verstelen tájlíra

Felkelt a nap, tágultak őskohók,
Zöld liánjait mint szövi a pók,
Úgy zihált a verstelen tájlíra.

A légikikötő pázsitján a kreténizmus óceánjárója
Kötött ki. A magasból mind, mi más volt,
Ugyanolyanná vált, és megfoghatóvá.

Óh, ti gazdag vakbelűek!
Ti állhatatlan álnokok!
El ne tűnjetek!

Fossatok!

2010. január 28., csütörtök

Szomorúság kárhoztatja lelkem gödreit.

Álom-kohók vaskérgében
Tört fénnyel csillan a sötétlő fagy
Álom-kohók vaskérgében
Elátkozott, megbotlott vak leszek
Albatrosz elesett nyikorgása hallik
És kivájt szemek pillantanak fel

Ajánlom eme epigrammát az általam sokat látogatott és olvasott, a kortárs irodalom elé "görbe tükröt tartó" napiszarvers.blog.hu sírfeliratául. (Igazából a vers már korábban is megvolt, csak fogalmam se volt róla, mit kezdjek vele.) Egy kicsit érdemes belegondolni, hogy lehet, hogy nem is volt olyan görbe az a tükör, és mai magyar irodalmunk tényleg ezen a szinten tart? Tényleg M. John Lászlók és Lőrincz L. Lesliek az élvonalbeli szerzők? Jó, szó ne érje a ház elejét, vannak még olyan tartalékosaink, mint a jó öreg Varró Dániel, akik, ha pályára kerülnek, megnyerik az egész meccset...
Na de igazából nem is erről akartam beszélni.
A napiszarvers.blog.hu vesztét a szerkek érzékeny költői lelke okozta.
Ugyanis fogalmuk sem volt róla, mi az a fórumtrollkodás.
Tudom, így néhány hét távlatából talán belegondolnak, ők is máshogy csinálták volna (hátha rátalálnak e bejegyzésre a fertő mélységeiben, melyet a világháló varázsol képernyőinkre nap mint nap), illetve szó éri virtuális házam elejét, hogy utólag könnyű okosnak lenni, de igen, így van: ők nem olvasnak napiszart és csibefaszt és puruttyát, ők nem úgy ebédelnek, hogy vízihullás meg leprás képeket nézegetnek, nem örülnek, ha a level 70 farkasfüttykobramágusukkal lehentelnek egy level 76 tengeri tehenet, és úgy általában véve, nem ismerik azt az örökérvényű szabályt, melyet nem tudom, ki talált ki, és a netork, fórumtroll, troll, retard szavakkal illetett kommentelőkkel szembeni viselkedés első számú szentenciájává nőtte ki magát: hogy "DO NOT FEED THE TROLL", azaz egyszerűen le kell szarni az ilyeneket.
Nekem azért is hiányozni fog a napiszarvers, mert kultúrált volt, és önbizalmat adott, hogy nem én vagyok a legszánalmasabb, hogy mások is tudnak még úgy sem, mint ahogy én törökülésben rejszolva.
Még egy személyes vallomást: a posztolt versek egyikét sem olvastam tovább 15 sornál...

2010. január 18., hétfő

dújúszpíkmagyar (repszódi)

néha mint athéné előpattan az ihlet gőz vázával szakállolt fejemből
néha mint szél sebes szárnyán suhogó ragadozómadarak kapálok kerteket
néha megállok elgondolkodok de a fagyban elkárhoznak gondolataim
a gondolatközpontű költészet átok ösztönösen pedig nem tudok írni

néha hosszúak a sorok könnycsatornák szennyéből feltörő gyilkos mérges gőzök

néha magányosak rövidek

néha képversbe folyik az egész és téli mozdonyokba
de a fagyott lélekablakokba senki nem karcol kilátást
ki maradt velem és ki ellenem szénszín ujjaim nyújtanám -dújúszpíkmagyar- de nem
nemleges válaszok fellegén török át igenlő éjszakák sötétjét magamra rántva

végre modern költő vagyok nem használok rímeket csak hagyom hogy üvöltsenek a sorok
végre tudok ismételni modern modern modern
inkább kiforgatom saját beleim és belemagyarázok fekélyeket felfekvéseket és ezer daganatot
kicsi vagyok még és már most is öreg

vagy talán mást szeretnének tőlem és én is de nem merek rágondolni
fujj
parlagháton teszkós nylonzacskót sodor Bóreász
felemelem könnyel telt kistálamat, ez az első vessző és beleiszok -dújúszpíkmagyar-

talán nincs is vége még talán még költői képek vagy esztétikum sincsenek benne de még így is jobb mint annyi más

2010. január 1., péntek

B.Ú.W.T.F.

Kívánom, hogy az új évben ne teljesüljön minden kívánságod, csak egy kevés; kívánok kevés SÜN!-t és alig több disznót; kívánok épp annyi értelmet és érzést, amennyit megérdemelsz; kívánom, hogy idén ne kössön beléd senki és ne tőled tarháljon a fél ország; ha dolgozol, sikert, ha tanulsz, türelmet, ha beteg vagy, egészséget, meg sok satöbbit kívánok a Boldog Bújjék Évvel együtt!