2017. november 19., vasárnap

#1 Barry Lyndon

Az előző tízkedvencfilmes posztban mintha halvány Kubrick-hez kapcsolódó suttogást hallhattunk volna, mely, íme, beteljesedett.

Ezt a filmet az egyszerű és nagyszerű kíméletlenségéért szeretem: a rendezőt (már? még?) nem érdekli, hogy elégedett-e a közönség: a történet halad előre nagy, lassú léptekben, igazi szélesvásznon, igazi fényekkel, igazi tájakon.

Kubrick legalább annyira kérlelhetetlen rendező volt, mint amennyire gőzhengerként söpri el és tartja aztán a markában a nézőt a Barry Lyndon. Tudom, hogy profi szinten sakkozott, és ez, meg a szó szerint százszor újravett jelenetek számomra mind abba az irányba mutatnak, hogy az autizmus spektrumán nem lenne nehéz valahol elhelyezni; a Barry Lyndon márpedig éppen ennyire kérlelhetetlen és autisztikus. Nem fog odakötözni a képernyő elé, és nem fog a katarzis és happy ending ígéretével zsarolni: mindettől pedig a végén többként áll fel a néző a székből (ha kibírta addig).

Ezzel együtt tehát a tízből hat film más médiumból merít (dat alliteration), de a Barry Lyndon magasságos autizmusa fittyet hány a dohos dolgozószobák mélyén megírt történetecskének, amiből kivirágzik. Míg az előző példákból merítve Conrad nélkül nem lett volna Apocalypse Now, addig Thackeray nélkül nagy eséllyel lett volna másik Barry Lyndon.


2017. október 11., szerda

megszakítjuk adásunkat

mint poloska a reaktorban,
egyre csak arra gondoltam,
hogy lesz ez, lesz ez még így se.

a célom, hogy mindenen átrágjak,
és ha egyszer befednek az árnyak:
poloska-létem beteljesedése.

2017. október 10., kedd

#2 Ran

Ahogy a lista végére érünk, úgy lesznek a filmek egyre emészthetetlenebbek. (Ha már emészthetetlenség, talán valaki már csodálkozik is, hogy az eddigi kilencből egy sem Kubrick, de ennek jó oka van.) 

Egy másik általános következtetés, amit levonhatunk: az eddigi kilencből ezzel együtt öt valamilyen más műfajból emel át dolgokat, vagy reflektál arra. Az öt java írott műből fakad, és ez az egy csupán a színpadról -  az elefántcsonttoronyból lenézve a dráma ugyanis túl közönséges, túlságosan leszáll a pórok szintjére.
Mivel nem vagyok barátja az osztályoknak és institúcióknak, ez nem társadalmi elitizmus, á la Marx (és Spencer), hanem szellemi - Shakespeare sokkal inkább volt népszerű, és a közönség igényének megfelelően közönséges (ezt magyar fordítás úgysem fogja átemelni), mint mondjuk a már emlegetett Burroughs. Amit korábban állítottam a művészettörténetben újra meg újra visszatérő toposzokról, Shakespeare-re triplán érvényes: ha másért nem, azért jár az érdem, mert ő a legnagyobb szemétdombon kapirgáló.

Azért is választottam ezt a top3-ba a Véres trón helyett, mert a Lear király és a Macbeth között is van egy elemi különbség - a Macbeth sokkal szűkebb perspektívájú, és sokkal inkább a főszereplők mikrokozmoszának tragédiáját örökíti meg, a Lear király viszont egy, már meglévő hatalomba kapaszkodó őrült szélesebb környezetének - egész birodalmának - tragédiáját. Csak egy élesen látó rendező lenne képes meglátni a hasonlóságokat a Sengoku-korszak és egy Shakespeare-dráma között, a végeredmény viszont ennek megfelelően elemi erejű. 

A lista teteje felé megszaporodnak a háborús és konfliktusos témák, ami saját elfogultságom terméke, de végiggondolva mindegyik másként vizsgálja és mutatja be a nagy háborút, amiről aztán (el/mellé)beszél.

A lista dobogósainak közös tulajdonsága, hogy monumentális, kérlelhetetlen alkotások - a rendező eléri, amit akar, a néző, a hangya, a parány pedig magasról le van szarva.

2017. október 9., hétfő

#3 Waterloo

Azzal kezdeném, hogy a waterlooi csatát és az azt övező, félig-meddig hamis pátoszt igazán utálom. A viktoriánus aranykor fújta fel ilyen hatalmasra, és bár kétségtelenül egy évtizedekig tartó európai dráma zárójelenete, a brit nyelvű (és ezért hatalmas volumenű) szakirodalom hajlamos az azt megelőző, testvérek közt is legalább tizenkilenc évet  (Napóleon tábornoki kinevezésétől kezdve) elfeledni, és jobb esetben csak a száz napról, rosszabb esetben a Ligny - Quatre-Bras - Waterloo környéki eseményekről megemlékezni. 
Szerepe van ebben a győzelemből politikai karriert kovácsoló Wellingtonnak, a hazatérő és munka híján emlékiratokat gyártó sok-sok britnek, megannyi apróságnak, amik közösen mítoszt kerítettek az egy csata köré - úgy, hogy közben arányaiban akarva-akaratlanul lekicsinyítik megannyi nemzet tragédiáját és erőfeszítéseit.

Mégis, ha visszatérünk a Bondarcsuk-filmhez, muszáj vagyok elfeledkezni a Waterloo-fóbiámról. Ennek igazán egyszerű oka van: a film realisztikus és monumentális, a történelmi filmek történelmében egyedülálló alkotás. És igen, általában a filmek történelmében egyedülálló bukás is, olyan húszmillió dollár mínusszal akkori pénzben. Fáj a szívemnek, de azt kell mondanom, sokkal kevésbé érdemli meg, mint a John Carter (ott már Hollywoodnak is van vaj a füle mögött, Hollywoodért pedig általában nem vagyok oda).

Amikor a Game of Thrones hatodik évadának a végén a csatajelenetet néztem, akaratlanul is eszembe jutott a Waterloo, ahol a harc tényleg harc, a közkatonák napbarnított képűek, a tartalékok nem a semmiből bukkannak fel, és nem ezer statisztát tekintenek csodával határosnak és kuriózumnak. Talán nem fair az összehasonlítás egy filmsorozat epizódja és egy feature film között, de az sem fair, hogy valaki úgy áradozik az előbbiről, hogy nem tapasztalta azt a nagyságot, amit húszezer statiszta jelent a levegőből filmezve, igazi napóleoni katonák módján viselkedve és manőverezve.

Napóleon és Wellington hadvezéri képességei közti (iszap)birkózásnak is be lehetett volna ezt az egészet állítani, de a rendező okosan nem tette. A színészek jók, de nem lopják el a show-t azoktól, akik értük éltek és haltak a csatamezőn: a történelmi események és a film statisztáitól, a közkatonáktól.


2017. október 8., vasárnap

#4 Apocalypse Now

Az ötödik és negyedik hely között vállaltan van egy kisebb szakadék, és egyre inkább befolyunk a művészfilm kategóriába. Az Apocalypse Now 50. az imdb toplistán: a tíz választott filmem közül a legelőkelőbb helyen (a közönség igényei szerint). 

Itt ismét meg kell állnunk egy pillanatra, és szemlélődő álláspontra helyezkedni. Ugyanis míg a filmnek van egy rendkívül erős üzenete, azt az üzenetet az elbeszélésből örökölte, ami alapján színre vitték. Muszáj vagyok ismeretet terjeszteni, mert egy nálunk kevésbé ismert író kevésbé ismert, zseniális elbeszélése ez (Joseph Conrad: Heart of Darkness).

A film önmagában tűnhet úgy, hogy vér- és erőszakpornó, az agyatlan pusztítás elégiája: de minden pillanatnyi agyatlanságában ott van a tervezettség, ott van az emberiség megkapaszkodása abban, amit igazán ismer: a nagy, véget nem érő káosz kinyújtott karjában.

A Vietnamot feldolgozó szélesvásznú filmek mindegyikében, így vagy úgy - vagy igazi szélesvásznon úgy, mint itt, vagy az 1x1 méteres lövészárok mélyén átélt, maga köré börtönt kreáló LSD-trip mikrokozmoszában, mint a Szakaszban -, de előkerül A Nagy Kérdés: hogy mit keresnek itt ezek a sorozott fiatalok, és miért vívják ezt a háborút? És a Heart of Darkness üzenetének legkeményebb magva pont ugyanez a kérdés: miért mentünk a malárián és megrontott őslakosokon kívül semmi mást adni nem tudó egyenlítői Afrikát gyarmatosítani? 
Külön utakon, de mindkét munka eljuttat minket a válaszig: azért, mert semmit nem szeretünk jobban, mint saját színünk előtt istent játszani.

Az Apocalpyse Now-t legalább kétszer megnéztem úgy, hogy nem is tudtam az elbeszélésről, de teljes élményt csakis és kizárólag akkor tud nyújtani, ha elolvastad, lehetőleg közvetlenül előtte. 

2017. október 7., szombat

#5 Porco Rosso

Nagyon sok Miyazaki-film ott van az imdb top 250 listán, de ez pont nem. Azért éppen ez az ötödik a sajátomon, még ha kicsit zavaró, hogy egymás után két "mesefilmet" is tartalmaz (ami a gyermeki lelkem kinyilatkoztatása és felvállalása is egy kicsit), mert mindenképpen választottam volna egyet a filmjei közül, de ettől feljebb nem emeltem volna a listán: tekintve, hogy ha van animációs film, ami elismert és kommersz, akkor az valamelyik Miyazaki-darab, túl cinikus és elitista vagyok ahhoz, hogy ettől magasabb értékűnek ismerjem el bármelyiket.

A Porco Rosso valahol azon az érzékeny egyensúlyi ponton van az életművön belül, ahol még kicsit mágikus/fantasztikus (szpojler nélkül, ez az egyik az egy ujjamon megszámlálható filmek közül, amitől elérzékenyülök), mégis kicsit realista, nem hordoz egy magasztosabb üzenetet, amit csak felnőttek értenek (és egy kicsit terhesebbé teszik a Mononoke és a Nauszika közönség általi feldolgozását); van benne akció, komédia, romantika, mind megfelelően adagolva, és mégsem fog lehengerelni és nem hagy maga után rossz szájízt. Mindez elegánsan és karakteresen megrajzolva, ami audiovizuális termékeknél szintén fontos.

Gondolhatnátok ezek után pont olyan közönségesnek, mint bármelyik tucat-családi filmet, de erről csak úgy tudtok tanúságot tenni, ha megnézitek. Akkor meg már úgyis mindegy lesz, a célomat elértem.

OK, előfordulhat, hogy ennyi szép szót az első helyezett sem kap majd, de ez van.

2017. október 3., kedd

#6 Princess Bride

Nehezebb lesz erről a filmről beszélnem, mert sokáig húzódoztam tőle, hogy megnézzem. Ennek igazán egyszerű az oka: többször láttam az imdb-n, de én is elkövettem a klasszikus szarvashibák egyikét, és a kétbekezdéses felkonferáló szöveg alapján ítéltem meg a műfaját és tartalmát.

Gyerekfilm? Mesefilm? Igazából mindegy is, mert a központi értéke a korlátok nélküli, felszabadult szórakoztatás. Igen, megjelenik benne a gyerekmesék minden kliséje, de mégis olyan egyértelmű módon, hogy nem lehet haragudni érte. Ha belegondolunk, Aesopus óta az összes mese ugyanazon klisékkel dolgozik, mégsem fröcsögnek a kritikusok, hogy mi az, hogy már megint három fia van a királynak. A legtöbb műmesével éppen az a legnagyobb baj, hogy művi - a helyett, hogy szórakoztatni akarna, eredetiségre törekszik, tartani akarja a távolságot a többiektől.

A Hellboynál beszéltem a bűnös élvezetről, úgyhogy nem ismételném feleslegesen magam. Inkább arra irányítanám a közönség figyelmét, hogy lehet úgy is egy könnyed és szentimentális filmet készíteni, hogy nem szirupos-giccses. Erre éppenséggel a narráció felépítése tökéletes megoldást kínál: a "történet a történetben" miatt mindig van komikus feloldása a leggiccsesebb jeleneteknek is. Ezt a filmet bármelyik felnőtt be tudná vállalni, mint a kedvencét (maximum a magyar közönség széttárná a karját, hogy még nem hallott róla, mert hogy nálunk nem adja a TV).

A másik oldalról látjuk majd, hogy egyre feljebb érve a listán egyre kevésbé lesznek a filmek szórakoztatók, jobban mondva a szórakoztatás igényét szem előtt tartva megrendezettek: egyelőre még nem léptük át a nagy szakadékot.