2017. december 13., szerda

waiting for ~

a malomkövön pörkölt búzaszemek
a grófi szérűről fújta be őket a szél
kint a lángok, bent az őrölet
az ajtóban szögre akasztott kabát

kis rézharangok melódiája
kíséri a kövek körtáncát
és csodálkozik majd a lisztért járó nép
hogy mindennek hamuíze van

2017. december 10., vasárnap

A kontroll mindig csak a kontroll illúziója. Mégis mindenki az illúzióra törekszik, arra, hogy elhihesse, minden rendben van. Ez választ el az ösztönállattól és attól a bizonyos feneketlen gödörtől.

Hosszú ideig csak sodort az élet (már ha az állóvízben van egyáltalán sodrás). Soha nem állítottam, hogy minden külső hatást ki lehet zárni, de az utóbbi időben megnőtt az önerő és önuralom.
Szerepet kapott benne a szerencse (nekem sem jó tábornokok kellenek, hanem szerencsések), illetve visszatekintve egy vagy két jó döntés kulcspillanatokban, de a lényeg: az illúzió megerősíttetett, és minél valóságosabbnak tűnik, annál nehezebb kiengedni a kezeim közül.

Minden rituális maszlagtól megfosztva is lehet a hit, egy ilyen egyszerű illúzióba vetett hit a siker forrása, még ha néha fontos is az, hogy megálljunk és felismerjük, egy illúzióról van szó. 

Ez egy fokkal komplexebb, mint az az állítás, hogy az önbizalom az, mikor elhitetjük magunkkal, hogy van önbizalmunk. Az önbizalom egy tudatosan vállalt és gyakorolt szerep, az irányítás illúziója pedig a nyers tudatalattiból gyűrűzik föl.

Nem estem át az állatorvosi ló másik oldalára, és soha nem akartam mindent mikromenedzselni. Az én kontrollmániám a saját tetteim irányításában merül ki. 

Ahogy a kontroll illúzió, úgy a kontroll tudatos elengedése is az. Bármennyire görcsöl az ember, és tolja felfelé a meredek hegyoldalon a koncát, a tudatalattit nem fogja tudni befolyásolni. Próbáltam már elégszer, és mindig belebuktam. 
Létezik kiút - a tudatalatti mindig képes levezetni magát relaxációval, meditációnak nem hitt meditációval, és a leggyakrabban pótcselekvésekkel. Ha mind elfogy, vagy egyik sem működik, akkor pedig jöhet a sokk.

Okozhat az akaraterő és tettvágy elsietett döntéseket? Minden bizonnyal. Néha az illúzió nagyon erős, és elhiteti veled, hogy az egyetlen kiút a megfontolatlan cselekvés, a mindegy, mi lesz, csak legyünk már túl rajta. Ilyenkor jobb, ha az akaraterőt arra fókuszálod, hogy megállj és megfontolj és visszacsatolást kérj, hogy mutass megértést és alázatot, és ne a sértett egód vezéreljen. 

A megértés és alázat viszont nem jelent egyúttal feltétlen együttérzést és megbocsátást. Azért dolgozni kell.

2017. december 7., csütörtök

az igazság összefonódó gyökerek
meghatározhatatlan halmaza
és áldottak a gyökértelenek
amiért nem keresik

2017. december 4., hétfő

nem mar már az élet sava
a feloldódás és feloldozás késik

2017. november 19., vasárnap

#1 Barry Lyndon

Az előző tízkedvencfilmes posztban mintha halvány Kubrick-hez kapcsolódó suttogást hallhattunk volna, mely, íme, beteljesedett.

Ezt a filmet az egyszerű és nagyszerű kíméletlenségéért szeretem: a rendezőt (már? még?) nem érdekli, hogy elégedett-e a közönség: a történet halad előre nagy, lassú léptekben, igazi szélesvásznon, igazi fényekkel, igazi tájakon.

Kubrick legalább annyira kérlelhetetlen rendező volt, mint amennyire gőzhengerként söpri el és tartja aztán a markában a nézőt a Barry Lyndon. Tudom, hogy profi szinten sakkozott, és ez, meg a szó szerint százszor újravett jelenetek számomra mind abba az irányba mutatnak, hogy az autizmus spektrumán nem lenne nehéz valahol elhelyezni; a Barry Lyndon márpedig éppen ennyire kérlelhetetlen és autisztikus. Nem fog odakötözni a képernyő elé, és nem fog a katarzis és happy ending ígéretével zsarolni: mindettől pedig a végén többként áll fel a néző a székből (ha kibírta addig).

Ezzel együtt tehát a tízből hat film más médiumból merít (dat alliteration), de a Barry Lyndon magasságos autizmusa fittyet hány a dohos dolgozószobák mélyén megírt történetecskének, amiből kivirágzik. Míg az előző példákból merítve Conrad nélkül nem lett volna Apocalypse Now, addig Thackeray nélkül nagy eséllyel lett volna másik Barry Lyndon.


2017. október 11., szerda

megszakítjuk adásunkat

mint poloska a reaktorban,
egyre csak arra gondoltam,
hogy lesz ez, lesz ez még így se.

a célom, hogy mindenen átrágjak,
és ha egyszer befednek az árnyak:
poloska-létem beteljesedése.

2017. október 10., kedd

#2 Ran

Ahogy a lista végére érünk, úgy lesznek a filmek egyre emészthetetlenebbek. (Ha már emészthetetlenség, talán valaki már csodálkozik is, hogy az eddigi kilencből egy sem Kubrick, de ennek jó oka van.) 

Egy másik általános következtetés, amit levonhatunk: az eddigi kilencből ezzel együtt öt valamilyen más műfajból emel át dolgokat, vagy reflektál arra. Az öt java írott műből fakad, és ez az egy csupán a színpadról -  az elefántcsonttoronyból lenézve a dráma ugyanis túl közönséges, túlságosan leszáll a pórok szintjére.
Mivel nem vagyok barátja az osztályoknak és institúcióknak, ez nem társadalmi elitizmus, á la Marx (és Spencer), hanem szellemi - Shakespeare sokkal inkább volt népszerű, és a közönség igényének megfelelően közönséges (ezt magyar fordítás úgysem fogja átemelni), mint mondjuk a már emlegetett Burroughs. Amit korábban állítottam a művészettörténetben újra meg újra visszatérő toposzokról, Shakespeare-re triplán érvényes: ha másért nem, azért jár az érdem, mert ő a legnagyobb szemétdombon kapirgáló.

Azért is választottam ezt a top3-ba a Véres trón helyett, mert a Lear király és a Macbeth között is van egy elemi különbség - a Macbeth sokkal szűkebb perspektívájú, és sokkal inkább a főszereplők mikrokozmoszának tragédiáját örökíti meg, a Lear király viszont egy, már meglévő hatalomba kapaszkodó őrült szélesebb környezetének - egész birodalmának - tragédiáját. Csak egy élesen látó rendező lenne képes meglátni a hasonlóságokat a Sengoku-korszak és egy Shakespeare-dráma között, a végeredmény viszont ennek megfelelően elemi erejű. 

A lista teteje felé megszaporodnak a háborús és konfliktusos témák, ami saját elfogultságom terméke, de végiggondolva mindegyik másként vizsgálja és mutatja be a nagy háborút, amiről aztán (el/mellé)beszél.

A lista dobogósainak közös tulajdonsága, hogy monumentális, kérlelhetetlen alkotások - a rendező eléri, amit akar, a néző, a hangya, a parány pedig magasról le van szarva.