2017. október 11., szerda

megszakítjuk adásunkat

mint poloska a reaktorban,
egyre csak arra gondoltam,
hogy lesz ez, lesz ez még így se.

a célom, hogy mindenen átrágjak,
és ha egyszer befednek az árnyak:
poloska-létem beteljesedése.

2017. október 10., kedd

#2 Ran

Ahogy a lista végére érünk, úgy lesznek a filmek egyre emészthetetlenebbek. (Ha már emészthetetlenség, talán valaki már csodálkozik is, hogy az eddigi kilencből egy sem Kubrick, de ennek jó oka van.) 

Egy másik általános következtetés, amit levonhatunk: az eddigi kilencből ezzel együtt öt valamilyen más műfajból emel át dolgokat, vagy reflektál arra. Az öt java írott műből fakad, és ez az egy csupán a színpadról -  az elefántcsonttoronyból lenézve a dráma ugyanis túl közönséges, túlságosan leszáll a pórok szintjére.
Mivel nem vagyok barátja az osztályoknak és institúcióknak, ez nem társadalmi elitizmus, á la Marx (és Spencer), hanem szellemi - Shakespeare sokkal inkább volt népszerű, és a közönség igényének megfelelően közönséges (ezt magyar fordítás úgysem fogja átemelni), mint mondjuk a már emlegetett Burroughs. Amit korábban állítottam a művészettörténetben újra meg újra visszatérő toposzokról, Shakespeare-re triplán érvényes: ha másért nem, azért jár az érdem, mert ő a legnagyobb szemétdombon kapirgáló.

Azért is választottam ezt a top3-ba a Véres trón helyett, mert a Lear király és a Macbeth között is van egy elemi különbség - a Macbeth sokkal szűkebb perspektívájú, és sokkal inkább a főszereplők mikrokozmoszának tragédiáját örökíti meg, a Lear király viszont egy, már meglévő hatalomba kapaszkodó őrült szélesebb környezetének - egész birodalmának - tragédiáját. Csak egy élesen látó rendező lenne képes meglátni a hasonlóságokat a Sengoku-korszak és egy Shakespeare-dráma között, a végeredmény viszont ennek megfelelően elemi erejű. 

A lista teteje felé megszaporodnak a háborús és konfliktusos témák, ami saját elfogultságom terméke, de végiggondolva mindegyik másként vizsgálja és mutatja be a nagy háborút, amiről aztán (el/mellé)beszél.

A lista dobogósainak közös tulajdonsága, hogy monumentális, kérlelhetetlen alkotások - a rendező eléri, amit akar, a néző, a hangya, a parány pedig magasról le van szarva.

2017. október 9., hétfő

#3 Waterloo

Azzal kezdeném, hogy a waterlooi csatát és az azt övező, félig-meddig hamis pátoszt igazán utálom. A viktoriánus aranykor fújta fel ilyen hatalmasra, és bár kétségtelenül egy évtizedekig tartó európai dráma zárójelenete, a brit nyelvű (és ezért hatalmas volumenű) szakirodalom hajlamos az azt megelőző, testvérek közt is legalább tizenkilenc évet  (Napóleon tábornoki kinevezésétől kezdve) elfeledni, és jobb esetben csak a száz napról, rosszabb esetben a Ligny - Quatre-Bras - Waterloo környéki eseményekről megemlékezni. 
Szerepe van ebben a győzelemből politikai karriert kovácsoló Wellingtonnak, a hazatérő és munka híján emlékiratokat gyártó sok-sok britnek, megannyi apróságnak, amik közösen mítoszt kerítettek az egy csata köré - úgy, hogy közben arányaiban akarva-akaratlanul lekicsinyítik megannyi nemzet tragédiáját és erőfeszítéseit.

Mégis, ha visszatérünk a Bondarcsuk-filmhez, muszáj vagyok elfeledkezni a Waterloo-fóbiámról. Ennek igazán egyszerű oka van: a film realisztikus és monumentális, a történelmi filmek történelmében egyedülálló alkotás. És igen, általában a filmek történelmében egyedülálló bukás is, olyan húszmillió dollár mínusszal akkori pénzben. Fáj a szívemnek, de azt kell mondanom, sokkal kevésbé érdemli meg, mint a John Carter (ott már Hollywoodnak is van vaj a füle mögött, Hollywoodért pedig általában nem vagyok oda).

Amikor a Game of Thrones hatodik évadának a végén a csatajelenetet néztem, akaratlanul is eszembe jutott a Waterloo, ahol a harc tényleg harc, a közkatonák napbarnított képűek, a tartalékok nem a semmiből bukkannak fel, és nem ezer statisztát tekintenek csodával határosnak és kuriózumnak. Talán nem fair az összehasonlítás egy filmsorozat epizódja és egy feature film között, de az sem fair, hogy valaki úgy áradozik az előbbiről, hogy nem tapasztalta azt a nagyságot, amit húszezer statiszta jelent a levegőből filmezve, igazi napóleoni katonák módján viselkedve és manőverezve.

Napóleon és Wellington hadvezéri képességei közti (iszap)birkózásnak is be lehetett volna ezt az egészet állítani, de a rendező okosan nem tette. A színészek jók, de nem lopják el a show-t azoktól, akik értük éltek és haltak a csatamezőn: a történelmi események és a film statisztáitól, a közkatonáktól.


2017. október 8., vasárnap

#4 Apocalypse Now

Az ötödik és negyedik hely között vállaltan van egy kisebb szakadék, és egyre inkább befolyunk a művészfilm kategóriába. Az Apocalypse Now 50. az imdb toplistán: a tíz választott filmem közül a legelőkelőbb helyen (a közönség igényei szerint). 

Itt ismét meg kell állnunk egy pillanatra, és szemlélődő álláspontra helyezkedni. Ugyanis míg a filmnek van egy rendkívül erős üzenete, azt az üzenetet az elbeszélésből örökölte, ami alapján színre vitték. Muszáj vagyok ismeretet terjeszteni, mert egy nálunk kevésbé ismert író kevésbé ismert, zseniális elbeszélése ez (Joseph Conrad: Heart of Darkness).

A film önmagában tűnhet úgy, hogy vér- és erőszakpornó, az agyatlan pusztítás elégiája: de minden pillanatnyi agyatlanságában ott van a tervezettség, ott van az emberiség megkapaszkodása abban, amit igazán ismer: a nagy, véget nem érő káosz kinyújtott karjában.

A Vietnamot feldolgozó szélesvásznú filmek mindegyikében, így vagy úgy - vagy igazi szélesvásznon úgy, mint itt, vagy az 1x1 méteres lövészárok mélyén átélt, maga köré börtönt kreáló LSD-trip mikrokozmoszában, mint a Szakaszban -, de előkerül A Nagy Kérdés: hogy mit keresnek itt ezek a sorozott fiatalok, és miért vívják ezt a háborút? És a Heart of Darkness üzenetének legkeményebb magva pont ugyanez a kérdés: miért mentünk a malárián és megrontott őslakosokon kívül semmi mást adni nem tudó egyenlítői Afrikát gyarmatosítani? 
Külön utakon, de mindkét munka eljuttat minket a válaszig: azért, mert semmit nem szeretünk jobban, mint saját színünk előtt istent játszani.

Az Apocalpyse Now-t legalább kétszer megnéztem úgy, hogy nem is tudtam az elbeszélésről, de teljes élményt csakis és kizárólag akkor tud nyújtani, ha elolvastad, lehetőleg közvetlenül előtte. 

2017. október 7., szombat

#5 Porco Rosso

Nagyon sok Miyazaki-film ott van az imdb top 250 listán, de ez pont nem. Azért éppen ez az ötödik a sajátomon, még ha kicsit zavaró, hogy egymás után két "mesefilmet" is tartalmaz (ami a gyermeki lelkem kinyilatkoztatása és felvállalása is egy kicsit), mert mindenképpen választottam volna egyet a filmjei közül, de ettől feljebb nem emeltem volna a listán: tekintve, hogy ha van animációs film, ami elismert és kommersz, akkor az valamelyik Miyazaki-darab, túl cinikus és elitista vagyok ahhoz, hogy ettől magasabb értékűnek ismerjem el bármelyiket.

A Porco Rosso valahol azon az érzékeny egyensúlyi ponton van az életművön belül, ahol még kicsit mágikus/fantasztikus (szpojler nélkül, ez az egyik az egy ujjamon megszámlálható filmek közül, amitől elérzékenyülök), mégis kicsit realista, nem hordoz egy magasztosabb üzenetet, amit csak felnőttek értenek (és egy kicsit terhesebbé teszik a Mononoke és a Nauszika közönség általi feldolgozását); van benne akció, komédia, romantika, mind megfelelően adagolva, és mégsem fog lehengerelni és nem hagy maga után rossz szájízt. Mindez elegánsan és karakteresen megrajzolva, ami audiovizuális termékeknél szintén fontos.

Gondolhatnátok ezek után pont olyan közönségesnek, mint bármelyik tucat-családi filmet, de erről csak úgy tudtok tanúságot tenni, ha megnézitek. Akkor meg már úgyis mindegy lesz, a célomat elértem.

OK, előfordulhat, hogy ennyi szép szót az első helyezett sem kap majd, de ez van.

2017. október 3., kedd

#6 Princess Bride

Nehezebb lesz erről a filmről beszélnem, mert sokáig húzódoztam tőle, hogy megnézzem. Ennek igazán egyszerű az oka: többször láttam az imdb-n, de én is elkövettem a klasszikus szarvashibák egyikét, és a kétbekezdéses felkonferáló szöveg alapján ítéltem meg a műfaját és tartalmát.

Gyerekfilm? Mesefilm? Igazából mindegy is, mert a központi értéke a korlátok nélküli, felszabadult szórakoztatás. Igen, megjelenik benne a gyerekmesék minden kliséje, de mégis olyan egyértelmű módon, hogy nem lehet haragudni érte. Ha belegondolunk, Aesopus óta az összes mese ugyanazon klisékkel dolgozik, mégsem fröcsögnek a kritikusok, hogy mi az, hogy már megint három fia van a királynak. A legtöbb műmesével éppen az a legnagyobb baj, hogy művi - a helyett, hogy szórakoztatni akarna, eredetiségre törekszik, tartani akarja a távolságot a többiektől.

A Hellboynál beszéltem a bűnös élvezetről, úgyhogy nem ismételném feleslegesen magam. Inkább arra irányítanám a közönség figyelmét, hogy lehet úgy is egy könnyed és szentimentális filmet készíteni, hogy nem szirupos-giccses. Erre éppenséggel a narráció felépítése tökéletes megoldást kínál: a "történet a történetben" miatt mindig van komikus feloldása a leggiccsesebb jeleneteknek is. Ezt a filmet bármelyik felnőtt be tudná vállalni, mint a kedvencét (maximum a magyar közönség széttárná a karját, hogy még nem hallott róla, mert hogy nálunk nem adja a TV).

A másik oldalról látjuk majd, hogy egyre feljebb érve a listán egyre kevésbé lesznek a filmek szórakoztatók, jobban mondva a szórakoztatás igényét szem előtt tartva megrendezettek: egyelőre még nem léptük át a nagy szakadékot.

2017. október 2., hétfő

#7 John Carter

, avagy az underdog film.

Lesz még egy hasonló abszolút bukás a listán, és talán még kevésbé megérdemelten, de kénytelen vagyok bevallani, hogy azért is áll közel az elefántcsonttoronyból a plebsre lenéző hipszterlelkemhez a John Carter, mert akkorát borult a bevételeknél. Pedig egyáltalán nem rossz filmről beszélünk - a top3-ban majd látjuk, hogy az, egy film jó-e vagy sem, nem biztos, hogy átlendíti a profitábilis oldalra (vagy akár a "nem nettó kudarc" oldalra).

A John Carter egyértelműen látványfilmnek készült, és rengeteg munka volt vele, én mégsem erről az oldalról ragadnám meg (már csak azért sem, hogy az eggyel ez előtti helyezéstől megkülönböztessem). Inkább választanám a történetvezetést, mint kulcselemet: most pedig teljesen elfogultnak kell nyilatkoznom magam, mivel szeretném megértetni, miért is foglal el kiemelt helyet ez a semmi film a listán.
Röviden kitérek tehát a huszadik század eleji ponyvairodalomra, mert a nélkül szerintem az sem értelmezhető, miért került fel a film a listára. Muszáj vagyok zsánerek és szubkultúrák között ugrálni időnként, de ez itt és most fontos.

A Carter-sztorik írója, Edgar Rice Burroughs lehetne még nagyobb kútforrása az akció-orientált filmeknek, mert dinamikusan és széles ecsetvonásokkal vezeti a történeteit (jó sok van neki). Nincsen felesleges próza, minden idegszál pattanásig feszül: a hátteret pedig elég kihajítani a mozivászon hátterébe, egy-két mondatban beszélni róla, és kész is a sztori. Ha van tökéletesen adaptálható ponyva, akkor ez az - ahogy ERB másik nagy dobása, a Tarzan fel is futott (így duplán érthetetlen, a Carter miért nem - persze, a hollywoodi producerek agya igazán csavaros).

Azt látom, hogy a fantasy-irodalom kezdetén még kevésbé voltak sémák közé kényszerítve ezek a boldog emberek, és kedvükre kísérletezhettek, lehettek szabadabb szájúak - nem úgy, mint a poszt-tolkieni fantasy-írás sekély vízben vergődő művelői. ERB és társai bizony beleugranak a mély vízbe, és mernek alkotni - talán mert kevésbé limitálja őket az, hogy A Nagy Elődök már mindezt megírták (ami persze nem igaz, mert már az Iliász is legalább ilyen faék-egyszerűségű, brutális és akciódús). Ezért lenne jó, ha a helyett, hogy igénytelen szarokat tolnak ki magukból a gyárak, visszanyúlnának időnként ide is - a könnyed szórakoztatás és a kommersz szórakoztatás között igenis van határ, és nem csak a "régen minden jobb volt" beszél belőlem. Itt rögtön hoznám is ellenpéldának Clark Ashton Smith végtelen mennyiségű, céltalan prózával telitűzdelt önálló ponyva-elbeszélését, amiken lehet érezni, hogy minden értékük ellenére tucatművek, és őszintén szólva nem is mindegyiket bírtam elolvasni - annak ellenére, hogy CAS-t tehetségesnek és különlegesnek tartom.

Ha már átrágjuk magunkat a ponyva-zsáner pantheonján, ERB-nél van egy sokkal vadabb és dinamikusabb író, Robert E. Howard, és azt már tényleg nagyon röstellem, hogy az ő sztorijaiból még senki nem gyártott tűrhető filmet.

Van még egy elefántunk a porcelánboltban: a vörös/fehér/zöld/fekete-bőrű klisék a John Carterben (aki ugye egy konföderációs katonatiszt, úgyhogy triplán lehet utálni). Itt azt nyilatkoznám, legalább annyira szabadszájúan, ahogy a Carter-regényeket megírták, hogy egy hozzám hasonló romlott liberáknak is tetszhet a píszí teljes hiánya.
Ahogy korábbi állításaimat, ez sem különösebben védelmezendő: egyszerűen úgy érzem, hogy ugyanúgy cenzúra a szabadság és politikai korrektség nevében elítélni valamilyen alkotást a tartalmáért, mint az egyház, az erkölcs vagy az árja faj védelmének a nevében. És akit triggerel a fantasztikum (vagy általában a fikció, lásd Robinson Crusoe) berkein belül a polkorrektség hiánya, vagy, ami ezerszer rosszabb, nem hajlandó az alkotó korának kontextusában megközelíteni ezeket a kérdéseket, az legalább annyira ostoba, mi több, korlátolt, mint az őt megelőző cenzorok mindegyike.

Természetesen nem kiáltványt akartam megfogalmazni ezzel a kritikával, de néha vannak ilyen kicsapongások - a filmről, azt hiszem, elmondtam mindent. Önmagában is élvezhető, és egyáltalán nem kell ehhez a könyvsorozatba beletemetkezni. Persze erre is lesz majd ellenpélda a lista teteje felé.